Évbúcsúztató

Zárjuk le ezt az évet is,
lehet vidáman, csillámporosan,
lehet sötét árnyékok között,
nem számít, csak, hogy vége van.
Markában kinek, mit hozott?
A kegyelem fonta a sorsot,
egy kis ezüst, ha arany nem is
ejtett tán benne boldog foltot.
Hálásak legyünk. Megtartott, vitt,
s elménk, ha reá visszatekint,
merítsünk erőt az új esztendőre,
s egymásra boldogabb évet kérve.
Bízzunk magunkban, megtaláljuk,
amit a múlt év zsebre vágott,
s úgy mozdulunk, mint a szél:
fújjuk majd jobb lesz,
fújjuk majd jobb lesz,
s az új év ránk bőségét ontva kél.

Ima és tavasz

Szemedben nem láthatom a fényt,
ami a múltunkból visszamaradt,
vörösen izzik a lenyugvó ég,
árkokat ásva a felhők alatt.

Bár a szél arcomra fújja
keservét minden rideg alkonyatnak,
nincs helye mégsem párás panasznak,
hagylak, nyugodj míg el nem szakad
sok emlékfoszlány, mint kopott damaszt.

Csak selyem, csak muszlin illene hozzánk
illatok közül fahéj és narancs,
fehér szárnyak, egy kis mennyország,
virágok, fák, ima és tavasz,
ringató folyó, csillogó vízzel
korsóban lágy ízű bor,
lehetnék párnád, lepedőd, dunnád...
Hittük majd így lesz valamikor

Csendemben minden nap itt figyelsz,
pillantásodban elveszek,
mérgelődöm, megmásítottad
a nekem tett szent ígéreted,
ha tudnád a súly, amit hagytál
milyen nehéz, milyen kemény,
s ha látnád hány csepp könny gurul el
míg megszületik egy költemény.

Hány furcsa év telt, nem is tudod,
neked megszűnt a tér és idő,
hány szív maradt itt parlagon,
mert ami rossz volt felejthető.
A kárvallott napok úgy zsugorodnak
ahogy a távolság közénk szaladt,
s kitölteni a rémült hiányt
magamnak újból alkottalak.

És olyan kellemes így az óra
csak várlak, várlak mint dolgozóra
vár a terített asztal fehérben,
megrakva sülttel, süteménnyel
és rózsa gyúl sápadt arcodon,
narancs illat száll és fahéj...
Megfogod kezem, ha megérkezel
s viszel oda hol örök az éj.

Harmadik vasárnap

Advent van, három láng lobog,
lépések neszét figyelem,
a csendet őrzöm míg olajat gyűjtök:
fent leszek azon az éjjelen.
Lámpásomból nem fogyhat el,
elmenni másikért nem lehet,
s addig míg ránk omlik a csendes éj
megtisztítom a szívemet.
Jászolod elé méltatlan volna
bűnből szőtt szőnyeget terítenem,
fekete vásznat ajándékozva
foltot ejtenék szép terveden.
Elfeledem a világ zaját,
angyali hangokat keresek,
tiszta és csengő dallamra vágyom,
s tündököljön a szeretet.

Elrendelés

Korai, sekély álomfolyódból
magasra ívelnek vágyaid,
magasra, hogy kezdhessed megint
helyreigazítani szárnyaid.
Tollaid kuszák, fogynak megtépték,
a vitorla toll csapzottan lóg,
visszaillesztve sem lehet már olyan,
mint amilyen még egy éve volt.
Füst és korom száll a téli légben
fehérségedet szürkére festve,
különös álmaid nyújtóznak feléd
elérnéd tán, de szalad az este.
Befed és sötéten baljósan korhol:
maradj magadnak, mire vágysz még,
megkaptad sorsod, vigyed míg lehet,
sekély folyódon apad a lét.
Miért vinnél álnok földi terhet,
megrakott erszényt, ha van búzamag?
Választanád-e a csörgő zsákot,
ha ettől a szíved keményre fagy?
Sok kert van itt parlagon hagyva
a pénzmag csak rozsdál, ha éri a víz,
a búza kihajt és jó talajt fogva
tovább viszi a mennyei hírt.
Isten vágya, hogy közöttünk lépdelj,
ha gazt látsz hajolj és megroggyant térddel
tisztíts, szánts, vess és arass!
Neki és magadnak serényen dolgozz
ne kísértsen meg fáradt panasz.

December 11-re.

Színparádé

Keresem okát a születésnek,
rongyaim között kutatom
nem csillog, nem cseng,
mint kiformált ércek,
átok a létem?
Jutalom?

Csak vagyok e világ poros zugában,
sodor a szél,
éget a Nap,
elillanok az emlékek közül,
mint mosott kezekről omlik a hab.

De vagyok, ezt tagadni nem lehet,
átölel, repít a képzelet,
s akár a Hold vigad kis csillagjain,
parádéznak, tombolnak bennem
élni kívánó visszhangjaim.

Amit elém kavar a szél,
vagy csak csendesen megsimogat,
hajtást hoz, érik, teremni kezd,
akár a földbe szórt
búzamag.

Társaim ők, és akár szépek,
akár riasztók,
mind enyémek,
kedvesek, mint szép gyermekeim,
nekem teremnek színeket hagyva,
feketét, tarkát összekavarva
életem üres lapjain.

Jeles napok

A napok jelzik: megrövidültek,
jönnek-mennek szorgosan,
az idő akár csaholó eb
farkát kergetve elrohan.
Kifárad, szunnyad, mint széken a ruha,
ráncai közé rejtelmek bújnak,
a tervek sürgetett tettei puha
feledésből homályba hullnak.
Egyik-másik holnapra marad,
ha van idő mit nem vesz el más,
sajog bennem valami üszkös
fekete füstös lemaradás.
Ma is fonákul időzítettem,
bekerít a sok vállalás,
rohanón kattogó kegyetlen percek
bizonyítják ez öncsalás.
Kimérnek minden mozdulatot,
remegő kezemből fogy a varázs,
a napok rövidek az éjek kurták,
talpam alatt kihűlt a parázs.
Elmúlt egy részem, tört az egészem,
csak füstölög e vallomás,
valaha tüzes dimenziót éltem
mi innen nézve csak látomás...

Sejtelem lépdel

Sötétség oszlik,
sejtelem lépdel,
száraz, kavicsos úton jár,
megáll és benéz a szívemhez érve:
nyílik az ajtó, enged a zár.

Két kis szelíd gyertyaszál kér
asztalt a szívem közepén,
emléket ébresztve parányi meleg
megsimogat és olvad a dér.

Az égből harmat hullik a földre,
angyalok hangján játszik a szél,
hatalmas erő szelíd karjában
sóhajtásom csillagig ér.

Jó a csend-fény míg átölel,
gyertya ég, mélyen alszik a lámpa,
csak így lenne mindig
így tudnék élni,
míg ez a sejtelem magába zárna.


(2014. Advent 2. vasárnapján)

A jövő elé

Lassan bolyongott el napunk az éjbe,
erejét régen elvette az ősz,
lámpa gyúl fel, lepke száll a fényre,
ablakban állva egy alak elidőz.
Haja kontyban, még vizes lehet,
pongyolája friss illatot ereszt,
kávéfőző kotyog halkan magának,
egyszerű asszony, nevezzük Annának

Izgatott keze papír után mozdul,
szeme zöldje, mint nyugalmas rét,
fejében ezernyi gondolat kondul,
ír, mintha ettől változna a lét.
Búcsúlevelében azoknak üzen,
kik alvónak látszó légző életek,
akik már kinőtték az ő komisz sorsát,
elköszön tőlük: Isten véletek.

(Hogy fogják bánni, ha nem siet várván,
hogy ajkukról támadjon fel a szó,
zokognának még erős, csontos vállán,
tanuljanak csak, elfogy ami jó.)

Ahogy a csend kopogásra vágyik,
ahogy a zaj szünetet akar,
vásott fülének sajogóvá válik
hang nélkül álló cifra zenekar.
Újjászületni, nem meghalni készül,
kicsire hajtja a papírlapot,
telihold fényében hű ágyáig szédül
megálmodni egy új holnapot.

Az ilyen Annák edzője az élet,
dobálja, veri, karjába veszi,
száműzöttek, gondok között élnek,
honnan jöttek azt nem feledik.
Siratnak ők büszke melleket,
pántlikás, víg, dics-beszédeket,
toronyóráknak aranyzott láncát.
Csendesen járó szürke apácák.

Mögöttük elcsattant ezernyi csapda,
átvészelt évek, gyalult napok,
tudásuk gyűlik, mint forint a bankban,
el nem lopható értékpapírok.
Takarják fejük levetett sállal,
gazdagok, ezüstből rajt' a hajfedő,
szavuk szól oly nő sajnálatával
kit kifordítottak, így nem lehetnek ők.

Zöld sziget

Szomorúan állnak a fák
karjuk az égre kérőn remeg,
viszi az ősz kérlelhetetlen
védenceit, a falevelet.

Eddig bízta rájuk a sors
a sok apró nebulót,
szállnak élvezve szabadságuk,
majd eltűnnek a szabadulók.

Magamba nézek, de jó nekem,
csügghetek rajtad időtlenül,
hozzád tapadt az életem,
tartasz, néha erőtlenül.

Nincs távolság, nincs idő
mi elszakítaná e kapcsot,
átszitálod az életem,
elfogadom, mint jó parancsot.

Angyalok táplálnak így hús-vér
halandó, légző anyagot,
elveszem tőled, s ízlelem
a mindennapi adagot.

Ha mennék, mint a falevelek
ne eressz, szoríts, győzd le a szelet
mi bennem támad fel konokul,
mondd azt: élni szélben is lehet.

Csak meleg, puha takaró legyen
egy zöld szigeten, s agyő hideg,
a világ szebb lesz odasimulva,
megszégyenül a sötét, rideg.

Talán a szél

Ha létezik semmi onnan szólok,
megértettem, itt helyem,
középen állva célba talált
a felejtés, mint veszedelem.
Talán a szél fújta ki arcom
a szemekből, melyek láttak
valamikor, most elpártoltak,
találva tarkább ideákat.
Az eső csorogva elnyújtja magát
a sima ablaküvegen,
így csorog végig bennem a semmi:
kit ismertem mind idegen?
Egy utat jártunk, csak elmaradtam,
lépni lassabban tudok,
őzike voltam, fürgén szökő,
lettem búsuló túzok.
Emlékeimet mélyre ásom
őrzöm, mint gazdag a kincset,
ki semmitől lett ne színesítse
visszanézve a nincset.
Még magamért sem éltem semmit,
másokért, hogy is tehettem volna,
annyit érek, mint festett falon
lejárt kakukkos óra.
Ki segített a semmibe érnem
a szívéből is kiporoljon,
nem akarom, hogy szánalomból
lényem egy részt bitoroljon!

Mi fáj...

Mintha hasztalan lenne már a harc,
karom hős ereje hiába hajt,
kezemben tollamat eszi a rozsda,
elhasználódva vagyok a föld rongya,
dobálnak, rúgnak, arrébb taszigálnak,
elérem még a szemétre hánynak,
s elfelejtenek, mint a virágárus
feledi el mit kínált fel május.

A színek, illatok elmúltak felőlem,
keselyűk köröztek fenn a levegőben,
csőrük csattogása elől menekülök
amíg a földön végleg elterülök.
Hogy lecsaptak rám, ó a hálátlanok,
úttalan utamon kudarcba fulladok,
fölém tornyosulnak színtelen az egek,
legtöbb mi fáj már (s)írni sem merek.

Mert élni jó...(?)

Bár lennék tudatlan, tapogatózó,
kis lépésű, óvatos,
a világról csak annyit tudva
minden virág illatos,
a víz pedig a szomjat oltja,
s a tűz meleggel hálálkodik
egy-egy darab fát reá dobva
mennybe repteti lánglányait.

Elhinném, hogy élni jó
emberül vagy kicsit lentebb,
ahová sorsunk besorol,
de menni kell szélnek, menni hegynek,
kiáltani, ha üldöz a kór,
az akarás rajtunk vas és pajzsunk
reményünk, egy fellángolás:
élni jöttünk s még ágat hajtunk.

És kérünk egy ráadás évet,
majd még egyet, mert élni jó
nem számít, ha meginog
alattunk a kis fahajó,
kapaszkodunk gyermekinkbe,
ha társunk önzőn elhagyott,
emlékeinkre támaszkodva
átlépünk még egy holnapot.

Mellőlünk halnak régi sorsok
de maradni kell, vár az út,
őszbe fordult fejünkre még
a bölcsesség fon egy koszorút,
végig visszük keresztjeink
emberségünk így kívánja,
amíg a szív bennünk dobog
fittyet hányunk a halálra.

Borús őszidő

Borús ősz kint, ború belül,
tücsköm a kertben nem hegedül,
átfagyott fekete liha kabátja,
dermedten lóg a vonóval lába,
lukba szorítva nem válaszol,
a szél dala tudja nem neki szól.
Hangja volt a rám csorgó béke,
omlott a nyári búzakékbe,
mint sárga aranyló kankalin
rikított csendem ormain,
most meg a világ tőle néma,
és fekete lett illatos szirma
virágaimnak,
csak állnak fáznak,
halálát súgva a táncoló nyárnak.
Ködből bújva felzokog,
billeg a krizantém feje,
sebeket mos az őszi eső,
elment az év teltebb fele,
sántít a másik,
botlik és esik...
elnémult kint a tücsökzene.

Megírtam már és mégsem

Megírtam már az öreg őszt,
a tetszhalott sápadt telet,
a helyet, hol ábrándunk várt,
hittük játszani lehet,
a boldogság virágát szétosztottam,
a könnyek tengerét apasztottam,
versemben volt sok virág bomlás,
nyári kacajtól erdei zsongás,
írtam a Holdról, hogy kedvesen
ragyog, s a Nap is süt hevesen,
csak egyet nem írtam sohasem,
titkomat amire szívesen
emlékszem ezer és egy éjen,
a titkomat és a titkodat féltem.

Tengeren túlról

Éjjel oson, mint kísértet
mindenféle gondolat,
nem hallhatod, nem értheted,
mert csak nekem fontosak.
Nem bántalak nyavalygással
vagyok, ahogy itt hagytál,
hiszem, hogy ezt nem kívántad:
a sors engem kihasznál...
A jóság elhagyott embléma,
nevét gyakran dúdolom,
tőle fiatalabb néha
öregedő otthonom.
A zaj játszik az idegemmel,
végül a csend van fölül,
őt ápolom türelemmel,
megpihenni rám röpül.
Voltak viruló virággal
beszórt illatos napok,
mocsarak és tán hibákkal
a Teremtő megrakott,
kezem mégis azokhoz nyúl
kiknek szói lágy drogok,
bár élek a tengerentúl,
értik szívem mit dobog.

Levél nekem

Levelet felém csak fürge szél kotor
megbénultak az író kezek,
hullajtja, szórja sok fázós bokor,
árvák és nagyon védtelenek.

Olyanok, mint világgá ment gyermek,
égeti nap, elszenved vihart,
okulva üzen sok vakmerő fejnek
az induljon ki próba közt kitart.

Ki tudja merre sodródik a fák
kopasszá vált szobra alól?
Menedéket nem ad a világ,
talpak alól halk gyász dala szól.

Sír, törik, darabolódva
cipőnyomok súlya alatt,
eltűnik, mintha ott sem lett volna
fűszerezve a felvert sarat.

Illatok

Mint a gyermek hamvas, rózsa arca,
tiszta lelkű minden pillanat,
üde akár a harmatos reggel,
amikor két kéz egymásba tapad.
Ahogy a cukor olvad a tejjel.
édes és nyugodt érintések járnak,
tapintásukat csodálja a bőr,
óvja a férfi a nő illatát,
a férfi illatát megőrzi a nő.

Anyámhoz

Gyűrött, kék lepedő fenn az ég, aranyos mintáját belepte a por,
ami vastagon száll fel minden nap lelkemből.
Fáj, ha arra a sáros útra gondolok ami elvitt mellőlem. Huszonegy éve.
Az eső verte fel szívemre azt a fekete port, azon a keserű napon.
Esett, esett. Már elköszönni készült a haldokló augusztus, de
összeszedve minden erejét, eres lábain elvitt magával könyörtelenül
még az ártatlan időt is megtagadva tőlünk, amiben együtt lehettünk.
Egy utolsó mosolyt sem hagyhattál rám, nem csoda hát, ha még
mindig magamon viselem szomorú szemednek csendességét.
Csak a szelíd, megfásult, tehetetlen, szürke belenyugvást rakhattam el zsebre.
Ezt is tőled tanultam, mint mindent, amit anya adhat át észrevétlenül tanulatlan gyermekének.
Viszlek ma is tovább magamban, mint nyakláncra fűzött fénylő medált,
mint drága ritkaságot, mint egy színes tetoválást, mint édes,
itt maradt kézcsókjaimat, mint barna jegyeidet a testemen,
mint nem szűnő sós könnyeimet.
Észreveszlek árulkodó kézlejtéseimben, elszólásaimban, az arcomra ült árkokon,
és mert örök emlékezetemben virulsz ma is, ahol mindig ragyogón szép vagy.
Nem halványulsz. Láttalak álmomban és végre beszéltél hozzám.
Hívtál közelebb, melegedjem meg kályhádnál. Ezt kínáltad mindig.
Jó anyameleget készítettél, tömjént raktál a tűzre, hogy illatozó füsttel rajzolj körém
burkot és őrzöl vele rendületlen elszántsággal ma is.
Tudom nem elhagytál, csak még pihensz. Hosszú volt az út.

Megérte-e?

Este, ha leszáll a sűrű éj
visszaszalad a gondolat
rövid útján és megpihen,
mint vándorok a fák alatt
megérte-e, vagy hiába volt
sok harc, sok füstös mély pokol
ajtaját nyitogatni, mert nem akadt
bélelt szép akol.

Megérte-e a köldökzsinórt
elvágva szülni gyermeket,
leányt, fiút ha kezükbe
kenyeret adni nem lehet,
ha fáradt karomban nincs erő
tovább vinni a sorsukat,
s titkolom, hogy fájdalmat
hoz nekem minden pirkadat.

Megérte-e az áldozat
sok éves tűrés, szenvedés,
ha rám rogyott a szürkület
és nincs benne megkönnyülés,
lótás-futás, küzdelem
keresztezi az utamat,
és menni kell, mert terhemet
lerakni még nem szabad.

Megérte-e? - kérdezem
magamtól, mert társtalan
vagyok és igám összetör,
a kiszabott sors gátlástalan,
nehéz, de forog a lendkerék
kattog az óra míg meg nem áll,
megérte, igen a küzdelem,
és küzdök, míg nem jön a halál.

Áthangolva

Kár, kár. A szél viszi dalom,
rigó voltam. A torkomon olló.
Madarak között mi most lehetek
száraz ágra ült, fekete holló.
Dalolok mégis, kár, ha nem,
dalomban sok a hiába már,
kár, kár rekedt a hangom,
keserves, mint az aszályos nyár.
Lelkemre gyászruhát
te magad szőttél, csak nézted
hogy hullanak színeim szerte,
s ellep a rút, fekete kín,
fénylő hangomat ollód átszelte.
Tollam és énekem egyszerre fogyott,
csupasz a test, csupasz a táj,
fa hegyén ülök, dalom is szegény,
vidám fütty helyett, unalmas: kár.
Kár a madárnak elcsipdelt morzsa,
hozzászokik és mindig azt kér,
dohos darától, elázott magtól
ízesebb mindig a fehér kenyér.
Hollód hangját nem viszi drót,
kár, kár csak a szél hordja,
alakját nem írja körül műhold,
csak tinta kék egünk sárgálló Holdja.

Mint az őz

Ahogy szememről lehullt a hályog
látni kezdtem
és sokkal rosszabb,
sötét vett körül és áruló csönd,
a jelzőtüzek mind kialudtak.

Ami ringatott, az rázott fel,
s riadtan futnék, mint az őz
barnítanám foltjaim,
hasamra esve védjen a föld.

Elnyúlok rajta mint egy halom,
gyógyíts szerelmes irgalom,
ellöktek, kötözd be sebem,
lapulok kiégve, szárazon.

Vérem kiált, hangja gyenge,
varjak serege károg,
fekete a keserű ég,
fényt sehol sem látok.

Hasamra esve véd a föld
és elnyeli vérem, szeret,
fekszem, mint akit megbűvölt,
míg maga alá nem temet.

Édes nyár

Édes a nyár, ha visszagondolok
milyen a csend ott messze,
hol a hegyek jól eltakarnak
csak eső csöpög üres ereszre.
Megszűnt a futás, hajsza egy szóért,
az üresség telje erővel hatott,
fentről a fellegek sűrűje mögül
szabadság nevetett szemembe nagyot.
Álltak a fák, mint néma őrök
vigyázva álmot, lábnyomokat
hagytam emlékül levélmezőkön
feledve zaklatott tegnapokat.

Kihunyt csillagok

Hajnalonta friss madárdal repül
hasítani a fekete eget,
harmat csillog magára hagyottan
megnedvesítve a kiszáradt leget.
Nap tüzétől repednek a felhők
kék palástról gőzöl a meleg,
asszonyt látok málhával rakottan
társ híján maga, magával cseveg.

Kit anya szült mind cipel valamit,
se jobbra, se balra nincs csak egyenest,
dalolva, nyögve bele a világba
magának vet, arat kenyeret.
Karja régen öleléshez szokott
finom volt meleg. Az élet harács,
sok szilaj munkáért izmokat kapott,
kemény kenyér mi, volt fonott kalács.

Sors ez, kényszerű, szabad élet,
elcserélné tán teltebbre, jobbra?
Kinek mi jut azt elvenni szépen
útravalóul a leghosszabb útra!
Sem közel sem távol nem ragyog csillag
mi jósolna mást, szeme hiába les,
kutat a nő lelke mély kútjában
sehol egy béka, ki királya lesz.

Gyáva bogarak futnak előle,
tagadás hálóját fonják a pókok,
a nincsek, a nemek sűrűre szőve
behálózzák, mint régen a csókok.
Mire felnéz már sűrű a lég,
jönnek a napok, mint komor papok,
palástjukon dísz olcsó csalódás,
s temetni kezdik a holnapot.

Ragyogás

Szintetikus tisztítószerek,
hypó, ultra és némi ecet,
sav, zsíroldó, kis nyafogás,
felkenni, mosni és ragyogás.

Mi van, ha lelkünk tükre szennyes,
mosni az idő keze gennyes,
múltunk piszkot halmozva fizet,
s átváltoztatja a rózsavizet.

Mély levegő, sok prédikáció,

befelé út, sokk, stáció,
a szemét alól gondolat riad,
ébredni kell, amíg át nem itat.

(Égetve selejt, szilánkos álmot,
bedobozolva sok ócskaságot,
vacakká vált emlékeket,
fájdalmat, bút, kellékeket.)

Poros szőnyegünk kidobálva,
másik világ hív bolondbálba,
csend-szövőszékünk ott újra dalol,
velünk már sorsunk hiába dacol.

Parole

Hogy vagy, lelkem? Most kicsit jobb,
hogy elzavartad zsarnokod?
- Nem áll előttem, mint egy tömb,
csak állomás volt, semmi több,
egy köztes hely, s tán elköszön,
ha kezét magamtól ellököm.

Kirohanás

Szerettél-e nem tudom,
arcod rezzenéstelen.
Szép ruhádon folt leszek,
makacs, mint egy intelem.
Gyűlölnél bár, ezt akarom,
csak végre valamit érezz,
száguldj át a szívemen,
lassú közönyöd mérgez!

Sok kóbor gondolat kering,
sok ábránd rogyik térdre,
sóhaj száll kéken az egekig
a felhők sűrűjébe.
A keleti szél tán elviszi
s fejed felett összegyűl,
fekete eső koppan rád:
miattad vagyok egyedül.

Vad riad bennem, lába remeg,
futna vissza, ha tudna
s elbújna a világ elől,
de merev, akár a hulla.
Fázik nyáron is, lelkében
alszik a tűz. Eltapostad.
Zokog a Nap felkeltében,
ő látta mikor meggyújtottad.

Hallgat az idő, nyelve béna,
hiába kongott vészharang,
mélyen aludtál valahol
hatalmas lombú fák alatt.
Lassan vittek el lábaid
de minden lépésed nyomot hagyott
mögüled a lehajló fű,
ha utánad értem arcul csapott.

Feladtam a követésed,
csalódásaim kiraboltak,
s már nem volt mit megtartanom
üresen kopogott minden holnap.
Te mentél vitted sorsodat,
szívedben másnak kellett hely,
filléres földi örömök
csaltak a lelkiektől el.

Füledbe döngicsélt egy isten
csörgése szebb lett minden szónál,
e versenyben esélyem sincsen
álltam az első buktatónál.
Hagytam győzni, erőm kicsiny,
mint harmatban remegő pókfonál,
sarokban állva néztem el,
ahogy a szíved átkomponál.

S lettem egy emlék, szürkeség
mit cipeltél magadban éveken,
megfutamodva hagytad még
egyensúlyozzak késeken.
Billegett, szédült e sötét mély,
az éjszakák vontak rá lepelt
fülembe jajgatott a kín,
hajnalom így szülte a reggelt.

Elmúlt ez is és mire kelek
már megszületnek a reggelek,
színes ruhába öltöztetem
és mindet megkülönböztetem.
Egyik friss, a másik lassú
volt közöttük beteg is,
osztoznom, ha kell majd rajtuk
eltelhetnek még hetek is.

Vérszegény vágyaim elmosódtak
a tükrön, mely rám tekint,
mindened lám nem lehettem
csak póttag, és kezed ma rám legyint.
Gyenge vagy, félsz mint kisgyerek
ha ismeretlenbe téved,
sablonok visznek utadon.
Csak erre van szükséged.

Szalmaláng

Megyek, mint vak remeték,
magánygödörbe fordulok,

szemem világát elvették
szürke bánatfarkasok.

Gödör mélyén kifent kasza,
éhen fénylik kékes éle,
béna ajkam dalra fakad
látókkal szemet cserélve.

Lesz jövendő? Áll a jelen
megragasztja cipőm talpát,
múltam súlyát felőrölve
elégetem, mint a szalmát.

Csak még egy esély jönne felém
tele markát felém tolva,
örömömben üvöltenék
a gödröket átugorva.

Kavicsok

kavics vagy te is
kis kavics
magammal hordozlak
ma is
tele a zsebem
kövekkel
így járok színes
terhekkel
barna, sárga, fekete
rajtuk a lét erezete
megőriz súlyos titkokat
emlékezésből
dal fakad
kopottá mosta
az idő
vénül a sors
nehezedő
egy-egy vonal
ha körbeért
könyörgünk
még új évekért
csapásainknak
ára van
sok vajúdás még
hátravan
s gyűlik közben sok
kis kavics
zsebemben elférnek
ma is...

Új vágyak...

Új vágyak jönnek szürke trikóban,
ünneptelen jön újabb napunk,
nem lengnek zászlók, nem hallik szózat,
nem tudjuk benne mi végre vagyunk.
Halk dobbanások lüktetnek bennünk,
s törjük a hajnal finom határát,
belépve rajta összefonjuk kezünk
elsiratni volt éjünk halálát.
Óriás nyomokba süllyed kis lábunk,
vasból vert nehéz súlyok húznak,
nyüzsgő világunk estjében állunk,
patakjában új vágyaink úsznak.
Mentésüket az éj sem ígéri,
a pillanat mossa, s míg messze szalad,
sóhajnyi létüket szemünk kíséri,
nem marad vissza csak hófehér hab.
Fekszünk, kelünk míg hajt a lélek
nem adva fel szent bizodalmunk,
teremtünk, temetünk, a hit rajtunk bélyeg,
hogy új vágyat forog kis imamalmunk.

Lelkem néma...

Lelkem néma, mély gödör,
mellettem állanak sokan,
szemük tükre úgy gyötör,
néznek, mint kinek halottja van.

Árnyékos, hűs e mélyedés,
fent izzik a nap, sugara öl,
hangtalan elmélkedést
takar a csend, mint anyai öl.

Áttetsző mű

tengve-lengve
megrekedve
régi időt sír takarja
eleresztett a múlt karja
s állok árván
kirekesztve
áttetszően
elfeledve
a nincs
a semmi jár mögöttem
azt hittem, hogy te követsz

mert egy árnyék fölém hajolt

s hálójával úgy befont
nem lát senki
én sem tudom
e szorításban ki vagyok

rideg jóság
gaz valóság
halk az élet
csend beszél
összezavar
mint falombot
zaklat fel a kósza szél

a mese volt szép
álmodni, szállni önfeledten
fáradt szárnnyal megpihenni
magvaktól dús tenyeredben

nincs simítás ujjaidban
fájdalmakat szórtál el
betakartál árnyékokkal
míg megfojt e mű-lepel

Közönytől irtózom,
Lustaság szégyen,
Közömbösséget
Máig sem értem,
Értetlenségem,
Keresztre szegez,
Dögkeselyűként
Az idő elesz.

Visszatérés

Függöny mögül az ablakok éjjel
üveges szemekkel néznek a parkra,
így meredek szótalanul
egy előttem heverő nyújtózó lapra.
Ilyen lesz hát a megjósolt jövő?
Naplómból hullott elém a papír.
mi eddig volt olcsó, innentől zafír,
semmiről szólt a pongyola regény,
köszörű volt csak rossz nyelvek hegyén.

Üres, semmitmondó megvallom nyíltan,
s ha széljegyzeteim cakkosra nyírtam
olvasták páran zegzugos soraim,
mélázva néha rejtélyem okain.
Értük fogtam újra kezembe tollat,
temetni akartam bennem a holdat,
mely magát kitárva fogadott örökbe
sorsokat, arcokat vonzva a körömbe.
Kiégett, elhagyott, magányos lelkek,
kráterben gazdag, domború telkek
szépek vagytok így: hepehupásan.
Gyertek, hogy mélységtek közelről lássam!

Idegen

Nem hívta életre,
nem szülte senki,
a semmit nem szokták
világra szeretni,
mégis van,
megtűrve, halkan,
fejlődik, nő,
mint ikra a halban,
bőséges,
szapora,
termékeny. Semmi.
Megfoghatatlan,
mély lélegzetnyi,
van, lesz,
zaklató társam,
köröttem forog,
mint kulcsom a zárban,
és arra az egyre nem emlékszem
mikor nyelt el, hogy elemésszen.
Gyilkosom lett a semmi,
magába zárt, elfog temetni.
Elhiszem néha egy lettem vele,
a semmi közepe
velem van tele,
de bennem a múlt
nem nyugszik bele.

A költő alszik

Ki olyat lát, mi másnak képzelet,
hangyát ki küzd, mint élő gépezet,
győztesen kapaszkodva a mába,
sebesen lohol hat kis apró lába,
megírja ezt ki csillogó szemét
a teremtett világra miattunk tárja.

De jaj, ha szemére ködös fátyol ül,
s tollát elejtve elszenderül,
nem írja meg a pók miként szalad
asztalán el, s húzza ezalatt
a semmiből a valami felé
a vékonyka cérna életvonalat.

Ha elalszik hiába csörren meg a légy
lába alatt a sztaniol papír,
hiába reccsen nagyot a bútor,
mintha valaki benne konokul
inget keresne, s a ruhamolyok
mellé szegődnek parfümillatok.

Ablakában, ha pattan az üveg,
fogócskáznak bent éjjeli neszek,
a költő alszik, s álma üres kút
fenekén nyitott álomalagút,
ahonnan vissza tán sohase tér,
nem írja le az mennyire mély.

A vagány

Mint gyerek, ki éppen járni kezd
bútorok közt botorkál négykézláb,
vigyáztak, vezettek meleg kezek,
mert kitapintottam egy ideát.

Aztán már egy-két lépést tettem
kapaszkodtam a vigyázó szóba,
ujjongtak, féltek,csak el ne essem,
pezsgett a vérem, akár a szóda.

Szaladtam, mikor észrevettem,
önálló lépés hagyja el lábam
a kezeket lassan eleresztettem,
gyönyörködhessem az ideámban.

Most öreg, sebes kínok adattak,
megnehezedtek a cikázó léptek,
szemek, kezek jól elmaradtak,
elszíneződtek a selyemfények.

Az idea még mindig andalít,
magával ragadt a vén vagány,
a fájdalom öléből kiszakít,
ha lábam elé hull a magány

Gyámolatlanok

De szép volt,

de édes mámor
megülni a csend lovát,
sörényébe kapaszkodva
órákig így szeltük át
a világfájdalmat vacogva,
csizmánkat felsarkantyúzva,
rúgtuk csillagok porát.

Igazából a lovammal
vigadoznom kéne,
lakatot szerelni fel
a díszes kötőfékre,
mikor az árnyékát nézi
közös istállónkban,
megpaskolom, elhiszi tán
gazdája is jól van.

Éhét enyhítem, ha szénát
dobok még elébe,
ne higgye azt elfogyott
a jól megszolgált bére.
Vizet is kap kék vödörből,
megissza a pára,
szétprüszkölve köszönömjét
egyetlen ruhámra.

Hálás szívem megdobban,
patkóját ha hallom,
dobrokol ő csendesen
az aládobott almon,
mint aki még vágtatna,
s tán szólni is akarna,
csalogat barna szemével,
rántva fejét balra.

Nem repülünk jó barátom,
nézzük egymást csendben,
más lovakkal poroszkálnak
fent a fellegekben,
magányos vagy, unalmas vagy,
szőröd ápolatlan,
maradjunk hát meg egymásnak
mint két gyámolatlan.

Kegyelem

Lecsendesült sok haldokló,
reménytelen gondolat,
kezedben van, Uram sorsom,
Reád bíztam magamat.
Eddig mit kértem számba vetted,
most válogass, mindent meg ne adj!
Csak még egyet, Istenem.
Gyermekim soha el ne hagyd!

Én nem tudom a jövő titkát,
senkitől meg nem kérdezem,
csak Rád maradtam, sok baj között,
Feléd szállt mély lélegzetem,
most aggódást hallasz sóhajomból,
nézd el nekem, anya vagyok,
gyermeket adtál, tán nem érdemeltem,
magamban értük rendet rakok.

Veled álltam konok idők
kimért keresztje alatt,
erőt adtál vállaimnak,
hát indulok, míg Te ezalatt
rájuk figyelj, s áldjad őket,
vigasztalással, hogy a jó győzhet,
és keressék a kezedet,
legyen család, munka, kenyér.
Csak tartsd föléjük tenyered,

Add a mindennapit, Uram,
s futom tovább keskeny utam,
ha felszáll utánam sárga por,
betakarom kis lábuk nyomát,
tudják: - ott vagyok valahol.

Kék színű vers

Vendég a kertembe ritkán látogat,

hiányoltam derék, mély lábnyomokat,
ágyásaim közt meg nem értés tördel,
s, ha virág nő, vadul harcol meg a földdel.

Már nem kell, hogy bárki szemet vessen rája,
szép ez a kert így is, és virul szarkalábja
kéken, derűsen, olyan, mint a béke,
szabadon ring bele napfénybe és szélbe.

Küzd a viharok támadása ellen,
egyetlen egyként, mint nappallal a szellem,
irtó szándékuk, ha reá irányulna,
kertemre, mintha kék szín eső hullna.

Már nem mesélek

Ma nem mesélek,
hallgatok.
Nézlek úgy,
mint a csillagok
némán, de ragyogva
mosolyod fessen

sárga fényt
borús homlokomra.

Ma nem mesélek,

fáradok.

Hallgatom lelked, 

mint szuszog,

mellkasodból 

halk szellő kél,

hajamba fújod.

Illatos szél.

Ma nem mesélek,

hallgatok.

Ajkadról tünde 

szó dadog

ügyetlenül, 

de elkapom én,

s nem hiszem el,

ez mind az enyém. 

Boldog perceimről

Ha boldog perceim keresem
megsimítom bent lakóját,
úgy, mint anyóka morzsolgatja
imádkozva olvasóját,
minden ütem amit kaptam
gondok széléről hozott el,
gyermekáldásra szívemben
gyermekáldásom felel.

Négyszer ért el ez boldog
el nem mondható repülés,
visszatekert filmem nézve
ma is elfog a szédülés,
mintha nem én lettem volna
a meggyötört kismama,
kinek szívét gyógyították,
mint világ jövendő balzsama.

Karomon ringattam rájuk
a jövőbe vetett hitet,
s most visszaüt: tanulságuk
leszedve a keresztvizet,
mégsem olyan bájos minden
ahogy nőttükben mutattam,
paplan volt csak az a sok szép
fogyhatatlan, szakadatlan.

Kinőtték és szívük tükre
túl eleven, túl éles
képet mutat, s rút e kép,
lekopott az ezüst fényes.

Vidám gyermekkoron csatok
voltak, s közte víg játékok,
lekaszálták borús napok,
s kínzó, öldöklő szándékok
éledeznek, gyarapodnak,
mint a gaz dagadnak, nőnek,
a kirostált magvak közül
egyre többet megfertőznek.

Fáj a szívem gyönge gyökre,
vigyázz, innen ki ne szakadj,
csapdák sora tenne tönkre,
földemből csak akkor szaladj,
ha utol ér a sorvadás,
de éld túl, lépj egy óriást.
Vidd a sorsod komolyul,
és ne feledd el! Néha játssz!
S hogy az életet kibírd
szelektáljad, amit látsz.

Pánik

Menekülnék a szó miatt
kimondtam és most kísért,
mint szellem jár és felriaszt,
ostoba ne legyek senkiért.

Én csak nyílt lapokkal játszom,
az asztalra csapom dalom,
te jössz! Überel rá ászom,
amit nyerek? Magány-vagyon.

Inkább ez a roskadozó
világtalan semmi legyen,
ígéreted ingadozó.
Bolondját járattad velem.


2014. 05. 26.

Születésnapodra

Megszülettél tagadhatatlan,
anyai szív volt jó meleg paplan,
nevelt és bölcsen ringatott,
érlelt az idő miről tán hitted
elfogyhatatlan, míg tükröd
és tested őszinteségben
feketén, fehéren mást mutatott.

A ringatást más karokra bízva
anyád elment törékenyen,
ahogyan vitte sorsát előre
soha nem szűnő sártengeren.
Voltál boldog is, de nem fogtad kezét,
eleresztett hát ő is,
s hogy ne legyen mégsem rideg a lét
új lehetőség nyílt,
siker ért utol, s valahonnan
elébed toppant a Nő is.

Megszülettél tagadhatatlan,
s ünnepét üli fáradt szíved,
dobog, mert hajszolja benned a vér,
seregnyi gondod, és termő hited.
Csak a Nő nem fért el ott,
ki másodszor magában hordozott,
és elengedett egy olyan világba
ahová ő nem tartozott.

Hordozott, megszült, maga kedvére,
s mint anyák fiaikkal szoktak,
elfogultan úgy tekintett rád,
mint ki nem követ el sohasem rosszat.
Higgyük, így köszöntelek!
Jóságod növelje fényedet,
Isten adjon még erőt, hitet
valóra váltani tervedet!

(Talán mást érdemelnél,
valami pompás, édes szólamot,
amiből én, mint súlytalan költő,
egyszerűen csak kimaradok.)

2014. május 26.

Gyermekhez szólón

Ha lenne színes üveggolyóm,
amire mindig vágytam,
kívánságomat belesúgnám
imádkozósan az éjszakában.
Akit világra szánt az Ég
legyen kicsiny, vagy felnőtt
gyermek, ne tudja meg a szenvedés
melyik lugasban, mikor termett!

Mi, anyák elől haladnánk
az ismeretlenségbe,
s ha fájna is már vén karunk
dolgozni Isten kertjében,
a terméseket begyűjtenénk,
s tűzre dobnánk a lugasok
tőkéjét, s velük csak fűtenénk
pusztuljanak a kukacok.

Télidőben, nehogy a hideg
mardossa a testetek,
ne tudjátok meg fagyos világ
hogy dermeszt jéggé lelkeket,
máglyát raknánk a gonoszság
tövéből, magját is tűzre hánynánk.
csak legyetek jók és gyermekek,
anyátoknak nem lelitek párját.

Vigyázva járjatok, ne tépjetek le
ismeretlen gyümölcsöket,
magatok köré ne fessetek
áttörhetetlen bűvköröket,
mert minden fájdalom nekünk is fáj,
minden könnycsepp szívünkön vérzik,
nem kérünk mást csak engedjetek
vezetni s fogni kis kezetek végig.

Ha benézel hozzám...

Ha benézel hozzám
kisöpröm a házam
szép friss legyen
törékeny váram
kártyából raktam
szelet ne hozz
napsütést
kell mikor fény ostoroz
derűs leszek
vihartól félek
villámló kísértő
emlékek élnek.

Ha benézel hozzám,
én is visszanézek
elfoglalom
a felkínált széket
asztalodnál szélre ülök
nézem csendünket
hogy öntözöd,
köztünk a szó
teremni kezd
lelkemre öntve
iszom mint bódító
égetett szeszt.

Töredék

Pár töredék mondat mit elmerek
mondani annak kit nem ismerek,
suttogni szoktam ne hallja más
ilyen az egyszerű vallomás.
Olyan halk, mint a pára
úgy is ül majd szíveden,
örök esővel siratsz várva,
toporzékolsz, most mi legyen?

Hozzád nem illik izgatottság,
türelmes vagy akár a kín
mi úgy ragad meg csontjaimban,
mint vonatkerékbe tapad a sín,
sikít ha mozdulok,
sikít ha állok,
az égre nézel s nem kívánod
bármilyen ízes, aromás
az egyszerű suttogó vallomás.

Sírás helyett

Nevessetek, ti boldogok
akiknek vannak híveik,
akiknek gömb a szikladomb,
tökélyre viszik lépteik,
akiknek kezét fogja egy másik
felsegíti, ha elesik,
s e kéz arcát megsimogatja,
törli, ha szeme könnyezik.

Akiknek nem jutott méz csak üröm,
mellém szegődve érti már,
milyen komoran múlnak az évek,
imákba halt a tünde nyár.
Kértem szebb felét a sorsnak
elmaradt tőlem ridegen,
jeges magányba terelt s tán holnap
nem ébredek fel szíveken.

Lecsengnek a meghitt órák
alkotta album képei,
egyszerű szürke ablakon nézve
magát a lélek készíti,
egy eltűnődő csendességre,
hol díszes láda nyitva áll
befogad s gyógyír sok tévedésre
a megnyugtató szép halál.

Fekete pont

Míg pörgetem a lapokat
s versek mélyére hatolok,
eltűnődöm sok csillag között:
apró, fekete pont vagyok!

Sem Nap, sem Hold nem engedett
magához közel bújni,
semminek látszón kérdezem,
miért hagynak felhőbe fúlni?

Sok csillagtalan éjjelen
hiszem madárnak néznek,
ki éjjel repül borzosan
azokhoz akik félnek.

Szárnyammal óvnám álmukat
amíg a hajnal ébred,
de nekik csak fekete pont vagyok,
foltja a vakító égnek.

Transzfúzió

Ha összeadhatnám perceim
hány óra sivársága várna,
mikor csendem süket tercein
múlattam időm, hogy valami lárma
felzaklassa alvó szívem.
Mint olaj csorogjak szunnyadó lángra.
Semmiből zendül újra és újra egy hang,
komolyan, mélyen búg fel ott,
hol tornyokként óvnak hallgatag
sivatag sárga, terméketlen
repedésektől bús falak.
A hang messziről ismerős,
szívemnek dobogni kéne érte,
de nem gyorsul fel hallatán
ereimben a dobverése,
ugyanaz a lassú ütem
keringeti a létemet,
csendesen folyatja körbe-körbe
erek gátja közt véremet.
S eljut bár gyomorba, agyba, kézbe,
tüdőbe, torokba s jelezni kéne
de mozdulatlan hever az érzés,
szomjan halt lelkem üregébe.

Ölelhet hajnal, s futhat az éj
fölém, mint hatalmas bűvös tenyér,
kínálhat álmot édeset.
Falaimról rám visszatekint
múltamból sok száz rém eset.
Ma egymagamra számítok
emberek ellen kik vámpírok,
s véremet e ritka lét szívni kezdik,
mint folyót a rét,
mert sejteket továbbítok,
tárgyiasult társuk vagyok,
csak gépezet, mi nem egyéb,
mint vérátömlesztő készülék.

Vízcsepp

Ne mondjátok gonosz a világ
befogadott még engem is,
mint vízcsepp keringek
föl, leszállva,
felhőből hullva kis rózsaszálra.
Felszippant onnan mohón a Nap,
s keringek ismét míg nagy óceánba
csöppenek, s ott más cseppekre várva
keresem csobbanó csepptársamat.
E körforgás céltalansága fáraszt,
zuhanásaim visszavetnek,
súlyos cseppjeim körformája
rajzolatukkal kirekesztnek,
süllyedek s zárul a víztükör,
óceán mély feketeségben
elvegyülve csak szín leszek.

Ami már nincsen

Búsan jajong a nagy harang,
hírt hozott, de mire ideért
hangját a szél másfelé terelte,
a címzettnek némán fülébe lehelte;
volt egy villanásnyi élet,
meghalt mielőtt előre lépett.
Mert állt és terhével összeroskadt,
mint szegények kik sok fát loptak,
nem bírva eldobták pedig kéne
a tűz, a meleg és különös fénye.
Hogy lásson a szem,
és olvadjon jég,
a fagyos múltról víz csepegjen
tisztaságban míg ölel a lét.

A szív hiszékeny, mint a gyermek
s erőn felül küzd, hogy más szívben éljen,
konok fagyban haldoklón herreg,
fiatal még, hogy nyugvóra térjen.

Süket a harang, nyelve sem billen,
nem hirdetheti ami már nincsen.

2014. május. 16.

Kételyek

Szavak nélkül a tettek beszélnek,
ordítanak, üvöltik értsem,
valami közben itt belül
suttogva neszez: ez nem lehet
mégsem.
Elterelem, de visszatérnek
a kételyek eszelős nyomai,
s forradalmat esküsznek közénk
a nem tettek gyűjtött kövei.
Hullanak rám, s fájnak,
megkékül tőle az idő
majd rohad, békétlen szagos
levegő kering,
értetlen kúszik elő a nap.
A várakozás gyilkos tőre
kiontja órák édes vérét,
s fürdik a csend e vérben
leáztatná a keserű kékjét,
s kitakarná a csevegő
beteggé vált néhai rétjét.
Ebbe a csendbe fordulok
egyszínű, vörös, de enyém e csend,
nem tagadom meg, csak nem értem
a selyem rétből miért lett hegy?

Kép a homlokon

Simuljon szívedre áldott csend
Ha egyszer fehér lepelbe öltözöm,
csak ez a földi lét tűnik,
de érzed majd, ha ott leszek,
s álmaid magvait megöntözöm.
Ne szóljon hangos gramofon
lelkednek virágos asztalán,
csak csend legyen,
szép sima csend
besurranhassak szíved falán.
Hallani fogsz. A dobogás
kattogó jele én leszek,
s ereidben a piros színt
belőlem el, messze viszed.
Látsz majd engem éppen úgy,
ahogy egykor melléd guggolva
megcsókoltam a homlokod
kezem nyakad köré fonva.
Ez a kép maradjon élő
ne az utolsó évek zaja,
mikor ropogva reccsent a szó
s előtört csontjaim bús robaja.
Bocsásd meg, ha panasz szállt számról
ez szegélyezte utadat,
bennem meg nőtt a félelem:
elveszted velem magadat.

Mert senkié...

Mert senkié nem lehettem
akartam osztani magam
a világnak, hogy bús szívekbe
vethessem el vigasz szavam.

Vigasz szavam a merész
zuhanásból felemelkedés,
egyenesen, mint jó sebész
hasít húsba, ha megnyit egy rést.

Megnyit egy rést önmagán,
veséjén tár fel kiskaput,
ahol a zöld epés magány
mérge s öröme összefut.

Mérge és öröme összefut
s viszi a vér a szívbe,
ide az lát, kit az út
elhoz résznek az ívbe.

Résznek az ívbe, míg a kör
bezárul s porondon állok én,
hol nevetés már nem gyötör,
bohóckodom míg ér a fény.

Ébredésem

Csalódtam ismét, mint kisgyerek
csalódik bájosan szelíd ünnep után,
mert mást kapott, mint remélni mert,
csalódásom, mint fodros hab folyik,
vagy tintafolt fehér cédulán.

Ki él úgyis elszenvedi a valóság
álca mögötti énjét, kegyetlen arcát
megmutatta, s tűrtem kezemmel
megtapasztva a félig kész vályog falakat,
de fecskefészkek távlatából
látom a ház mily ingatag.

Bennem a kifosztott szoba tiszta
lélegzet töri a csendet el,
repül a sóhaj, plafonig ér,
visszacsapódik és lehelet-gyengén
olvad, mint a hópehely.

Ígérem többé nem kopog cipőm
fényes utad kockakövén,
kinek lába homokhoz szokott,
csámpázzon buckás föld-dűnén,
hol ősei halálba meneteltek,
s hol nagyszülője csoszogott
nevetve a szél dühén,
míg nyoma elhalványodott.

A csend közepén

Megálltam néma partodon
csobbanásra vártam,
hallgatóztam, mint a köd
míg sebeimet vájtam.

Halkan történt. Nőtt a seb,
úgy hittem már vége,
a vizek alól előtör majd
nekem is a béke.

Felcsap, buzgón hirtelen
ahogy a magány rám szakadt,
szerencsétlen napjaimban,
mint a sárban megragadt.

Nem kellene gondolkodva
húzni le a takarót
a hajnali égről, s tusakodva
keresni jóakarót.

Ami nincs az ne fájjon,
ami volt rég elszaladt,
egyedül vagy: mondogatom,
mint csend közepén a pillanat.

Felismerés

Születtem, mint más
gyermek, bölcsőm nem volt,
karokba zártak,
keserű könnyel öntözték
arcom, nőttem és velem
nőtt a bánat.
Kicsorbult csészéből
ittam forrón, gőzölgő, édes
tehén tejet,
fehér ruhásan megismerhettem
milyen fekete, aki temet.
A halál gyakori vendégünk volt,
elvitt mindenkit ki szeretett,
hagyott nyomuk a lelkemben égve,
lángjuk utamra árnyékot vetett.
Hajlamom van eltűnődni
csipkésre nyírt felhők alatt,
beszélni a madarak nyelvét
kóborolva, míg leszáll a nap.
Nem ismernek, elrejteztem
szavakba, csendbe bújva,
mi lesz, ha egyszer nem keres senki?
Elszáradok, mint ősszel a rózsa.

Kimérés

Kimérve már a holnapi adag
gondból, jóból egy-egy rész,
elvenni kell, nem ízlelgetni,
elfogyasztani azt ami kész.
Elkerülni lehetetlen,
ami jár az én érdemem,
várni sem kell,
jön már a vénség,
ügyetlenkedik csontos kezem.
Pedig mennyi erő volt bennem,
naphosszat forgattam dolgaim,
s esténként még elkalandozva
szépítettem a vágy tornyain.
Hóbortos hintán egyedül ülve
alacsonyan leng ki a kötél,
kapaszkodom, jaj le ne essem,
lendül velem, mint ággal a szél.
Nyitott szemmel ott álmodhatnék,
a kékség ölén szabad az elme,
üres kézzel jön a hűséges éj,
hörög, mint akit lenyom a terhe.
Zsákjából pedig elfogyott minden,
rozsdás a régi álom-malom,
üres a garat, lefolytak mind,
hol gaz nő, ott marad az éj parlagon.

Vigasztalás kellene...

Vigasztalás kellene,
apai, bátor, erőt adó,
elhitetni, hogy a vakság
idővel tán gyógyítható.
Az ember-ember rangadó
okozta sebek beforranak,
segít a sors, hogy kapzsi kabáton
a zsebek végre beforrjanak.
S ha már nem tágulnak tovább,
jut egy kis apró nekünk, a népnek,
a látszat súlyát megkönnyítnék
a meggyónt, sötétbe vetett vétkek.
Éles a helyzet durvasága
e reszketős, eszelős jelenben,
de alagút kell, hogy legyen,
átjáró kell a dicsőség hegyekben.
Bimbózó hitek haltak el,
egy vihar söpört bennünk végig,
villámként sújtanak lábunk elé
és ássák a gödröt,
bokáig ér,...majdnem térdig.
Határvonalak erősödnek,
harangok gyűlölködve szólnak,
kis csengőinket lehalkítva
szorongva várjuk
mit hoz a holnap.
Jöjjön a holnap?

Elkerül az indíték

Némaságba bújtam, jó itt.
Nem zaklatnak a szavak,
melyek mindig marcangoltak
az elmúlt évek alatt.
Simább lett a poros ösvény
hajnalonta s csendesebb,
a veréb sem csipog annyit,
hiszed-e, vagy nem hiszed.
Rég volt, hogy a szavak tépték,
sanyargatták éjjelem,
nem hagyva, hogy messze menjek
ringó álomtengeren.
A csendet már régóta kértem,
nem tudtam, hogy ilyen lesz,
de eső nélkül nem csurranhat
sem csatorna, sem eresz.
Kiapadva, tétlenkedve,
elfelejtve az ízét,
milyen volt az írni, sírni.
Elkerül az indíték.

Hiányzik...

Hiányzik, hogy nem hiányzik
amit a múzsák elloptak tőlem,
a hajnali vad dobogást,
vágtatásomat szívredőmben,
hogy még fedetlen fővel állt a nap
koronája felhők közt rejtezett,
de én már lobogó tűzruhát vettem
szikrázni piros versemet.
Hallgat a hajnal, olyan üres,
a falon az óra sem a régi,
ereimben elhalt a láng,
tükrömben szemem a hamvakat nézi.
Elég volt-e a tananyag, vagy
tanulni akarok még vajon?
Csepegő csappal versenyezve
nedvesség szökik le arcomon.

Új tavaszra várva

Egyre erősödik lépte a hajnalnak,
arcára mosolygó barázdát rajzolnak
a felhők mögött lakó napsugár tündérek,
nyomát söpörnénk a tegnapi télnek.
Ránk szórták vágyát halványkék békének.
Összerezzennek, zizzennek a cserjék,
a hajtások felől aggódik fejünk,
mit tegyünk értük, hogy ne legyen rontó
fagyot cibáló, otromba telünk?
Tán végre új tavaszt ünnepelhetünk.
Ez a sok bokor, mintha gyermek volna,
kiserdült rügyekkel termik vágyaik,
kis ágaikkal várják a szelet,
nyújtózkodnak fel, egyre közelebb
oda hol nem kötik röghöz álmaik.
S tudatlan fák nőnek fel föléjük,
elnyomják, vagy hűst ontanak köréjük,
de a metsző kés kerekre szabhat,
elejét veheti burjánzó gaznak,
új sorsot vághatunk, ítélkezhetünk,
életre hívunk, vagy bozontos kínra,
de valahogy mindig dönt majd a kezünk.

Kék versike

Zöld levél nyújtózik göröngyök között,
kék virágába csend gubózik,
ünnepel, mint egy röghöz kötött
falusi ember, ki átöltözött
mert a városba elautózik.

Cipőim mellé lépegetnek,
csodálkozásom a szirmára hull,
hírnökként jött el a kikeletbe,
kékellni kertben és rengetegben,
színétől szemem nem szabadul.

Bár bírnám addig nézni, nézni,
mint szerelmét nézi szerelmes férfi,
pislogás nélkül, mint egy szentet,
mint akit neki teremtettek,
csak vele jó, csak tőle szép
a valóság menny és bársony kék,
ha csend szól, kék dallam száll,
oly hódítón ring a láthatár,
az illat lent halvány, fent tinta kék,
középen állok míg szemem is kék.

Kék és nem unom ezt a kéket
megölelem a reménységet,
s ebbe az üdén fényes kékbe,
viszem mi haldoklik színtelenségbe.

Vívódás az éjjel

Gyanús lett gyors érkezésed
a csillagokat már meg sem várod,
ne gyújthassanak kísérő fényt,
ne leljenek meg nyugtató álmok.

Régebben könnyen elringattál,
s míg aludtam ezer szakadást varrva
kijavítgattad múltamat,
székre terítve nyújtózzanak,
új koronával várt a nap.
átmostad a tegnapot, ne legyen gyűrött
és elszabott, rám simogattad a holnapot.

Sárral dobált kis ruháim
úgy várnak rám, ahogy voltak,
mostanában hanyagabb lettél
nyilaktól remeg minden holnap,
s fejem alá póckolod
a tegnapok keménységeit,
dagasztva bent a szívemen
a csüggedés csúf keléseit.

Már alig bírom, alig tudok
lépni, s elbújik papucsom,
szemem is félve kukucskál ki
a neki szánt két csont lukon.
Karom zsibbadó ólombőrben
lankadva lóg a föld felé,
nem tudom mikor és hol csalsz tőrbe,
megszakadt az időrelé.
Korai még a csontok éles
kiáltását hallanom,
bár ne lenne fülem éles,
de fájdalmam bennem terebélyes
úgy nő, mint a lombok nőnek
élni vágyó akácomon.

A köszöntőnek

Az ünnep ma sem tökéletes,
nincs sült hús az asztalon,
ajándék sincs csomagolva
zörgő, mosolygó rizspapírba,
mégis rendhagyó alkalom.
Ha összejövünk botladozva
boncoljuk az élet csínját,
megfújjuk a kifaragott
ezerlukú sorsunk sípját.
Mondom én, és mondod te,
a gondolatok összeállnak,
s vértként emelkednek fel,
mint királyi tégla várak.
Ledönthetetlen bölcsességünk
saját igazságból szűrve,
kiterítjük s letelepszünk rá,
mint juhászok bárány szűrre.
Órák telnek, más emberek
időközben füstölögnek
végét hosszát nem látva a
maguk köré gyűjtött ködnek.
Jó így ülni, mozdulatlan, csak
az Isten szab határt,
terjeszkedik királyságunk,
míg értünk küld egy batárt.

/Ünneplésem megköszönöm,
mert jó néhány emlékmorzsa
hullik elém hisz átléptél
régi, kopott küszöbömön./

A hírről

Ma is felkelt, s ágya szélén ül,
így szokott mindig,
s még visszaszenderül.
Papucsát kotorja, s előkeresve
eres lábait szemügyre vette.
Sovány, de mégis nehéz a teste.
Felnyüszít benne sok ártalom,
itt is ott is sajog a csontja,
felszalad arcán a fájdalom
kibogozva sok bozontos gondja.

Terveket sző mindig egy napra,
összekulcsolja ráncos kezét,
mormol halkan hálákat adva,
álom karjáról emelve fejét,
eleresztette új viadalra,
égre tágítja tekintetét,
nem ragadt meg kudarcba halva,
megrándítja a tett kötelét.

Asszonya alszik, s ő kioson,
kávét főz szertartásosan,
aztán fogja a fényes baltát,
s fát aprít vele szorgosan.
A konyhakést is jól forgatja,
kenyeret szel vele reggelihez,
s amíg kávéját elkortyolgatja
visszamereng meséihez.

Vasárnap felveszi régi ruháját,
lekeféli a friss pihéket,
megsimítja ősz frizuráját
mit összekotortak szél csibészek.
Pénzt vesz magához, nem sokat.
Amit ad tőle az áldozat,
s visszeres lábai elkísérik,
ahol az Igét ingyen mérik

S otthon a szükséges munka végén
fotelbe dugja fáradt testét.
szeme a tévé kékes fényén,
hírekre várva tölti az estét.

A hírmondó beszél,
a hír toldva képpel,
kit fogtak el, milyen bulin,
ki kergette gyermekét késsel,
rágódik rajta, mint rágógumin.
Ki gyújtott fel bérházakat,
ki rabolt bankot, ki lopott autót,
ki lett bűnös és ki áldozat.
Ki házasodik azonos nemmel,
kik verik kenterbe a társukat,
a testsebész köpenyén mekkora zsebbel
vasalja ki a ráncokat?

Ezek a hírek, s felsorakoznak
meggörnyedve a kérdőjelek,
a hívő ember fogát szorítva
fél, hogy ezek már előjelek.


És este, mielőtt lehunyja szemét
végiglapoz napjain,
életében semmi nem történt,
nem volt hír újságok lapjain.
Szorgalma, hűsége egyetlen bére
nyugtató vigasz, mégis volt valaki
gyümölcsöznek átörökölve
lombja alatt gyermekei.

Bennük nyüzsög egy apró énje,
de sorsának nem volt hír értéke.

Lehet nem is...

Már csak magamnak mondhatom,
rezzenéstelen alkonyon,
ezer kis pók szorgosan szövi
hálóját a hajamon.
Nem tudom látsz-e, mondják igen,
a halottak közöttünk járnak,
lelkünkben élve feszítik bennünk
a felhorzsolt idegszálat.
Mielőtt elszakad a cérna
és sírás lenne a vége,
könyörtelen görcsbe szorul
a máskor rezegő gége.
A volt ábrándok hűlt helyén
buborék lebeg üresen,
ima selyme súrolja szélét
és belefurakszik ügyesen.
Mire a Hold fáradtan lezuhan
s a Nap az égre araszol,
ébresztő hangja nyeli el
mit álmomban ajkad panaszol.
Lehet nem is panasz a szó,
szó sincs talán csak csend lebeg,
nézel és nem tudod nem vagy itt,
felszívtak szomjazó fellegek.

Ravasz tavasz

a ravasz tavasz
szétterül
időtlenségben
vétlenül
szólok hozzá
idétlenül
dobjon fel
ne legyek tétlenül

mintha színesebb lenne a kert
egy-két bokor zöldbe bújt
egy madár a fán
talált helyet
éles torokkal
a csendre sújt

rügyet is láttam
boldogat
ragyogva ült az ágakon
rásütött a sárga Nap
simogatva rá bókokat

...és visz a lábam
keresselek
a fa alatt
a fű felett
nem látlak sehol
és képzelem
bújócskát játszol én velem

Hamis varázslat

Kemény, jó szavakkal küzdök,
sem puskám, sem kardom nincsen,
fejemre nőttek őszes fürtök
bölcsebb lettem szerzett kincsen.
Vissza már nem vezet utam,
csak tanáccsal szolgálhatok,
mélyről tör fel ez a futam:
- hamisak a varázslatok.
Vakká válok még ma is
ha kristálytiszta szembe nézek,
s mint bűv rendszerű piramist
bogozni a titkát félek.
Mert súlyosak az árnyékok,
a megbúvó vad idegenek,
angyal ajkú szándékok,
ha kérdezek mégis idegesek.
Sok az eltorzult gyermekarc,
hol a rózsás csecsemő?
A kristályt csúfítja ezer karc,
ki viseli földből bújt elő?
Anya szülte, sárban fürdő,
kitekert szárnyú angyalok,
hortyogástok fülrepesztő,
kiszemzett, léha asztagok.
S a lányok, a tisztán érők,
eladják finom lelküket,
tódulnak a testet kérők
hazudva hamis esküket.
Terjed a bűn, hetvenhétszer
megszállva az eszüket,
merre van a bűvös célszer
zabolázni merszüket?
Gondolatok. Szürkén szállnak
keresve a sugarat,
maguk ellen úsznak árnak,
s hol járnak csak bú fakad.
Forog a föld a csapdából,
gödrön, hegyen menne még,
kifordítja négy sarkából
elvarázsolt nemzedék.

Árnyék a fény fölött

Kinőttem egy szűk világot,
édes, virágos gyermekkorom,
s egy tágasabbra vágytam,
növekedtem, mint füves pusztán
szélhordta homokból hegyorom.
Mohón szabadságot vártam,
hittem felnőttnek lenni jó,
s e szakadék főlé bizton állva
ringatóztam, mint hintaló.
Elfeledtem, nincs is szárnyam,
ha rám nőne úgyis letörne még
földhöz ragaszt emberi létem.
Ne repüljön ki zuhanni fél.
Szállani mindig felfelé érdem
kísérő, bújtató felleg kékben,
lefelé csak nézni jó,
az emberek lent apró hangyák
módjára mérik útjuk hosszát
e zöld labdányi földgolyón.

Ha fent lennék, s mert szárnyam csökött
senki a földről nem keresne,
nem gyűlölne, nem szeretne,
lennék, mint árnyék a fény fölött.
Vénülésem is megrekedne,
élnék tejfehér levegőn,
az nyugtatná fájó testem,
mint lázast a vizes lepedő.

Az ajtót

Ajtót, én a szolga
sokaknak nyitottam,
nyikorgott a zár,
éjjel olajoztam,
kitárt ajtóm mögött
mint kőszobor várok
sasokra, verébre,
hozzám érjen szárnyuk.

Van, hogy meglepnek,
van, hogy elkerülnek,
hullik morzsa, kása
másoktól temérdek.
Nincs felettem ernyő,
az én étkem ázik,
olyan, mint a méreg,
keserűvé válik.

Megromlott eledel
megfekszi a gyomrot,
terheli a lelket
okozva sok gondot,
orvosságot rája
nincs módomban adni,
egyetlen írja,
el kell engem hagyni.

Pedig mikor szálltak
madaraim erre,
a harangvirágnak
muzsikált a kelyhe.
Az ablak előtt álló
nyírfák duruzsoltak,
szél jósolta vélük
virágzik a holnap.

Szóltam a suhogó
hulló leveleknek,
terítsünk szőnyeget
vándor idegennek.
Az idő elkopott,
elvásott a szőnyeg,
előlem a napok
szürkén menekülnek.

Étellel nem tudok
senkit megkínálni,
emlék-italom is
éppen egy pohárnyi.
Bódítom fejem,
kortyonként megiszom,
íze keserűjén
ugrál a szemizom.

Ajtómat hiába
tárom ki sarokra,
ki lenne kíváncsi
árva sóhajokra,
szomját, éhét nálam
ne enyhítse senki,
még tükröm is görbe,
a vakság körül lengi.

Szublimáció

Álmom folyosóján kialudt a lámpa,
nedveznek festetlen kivakolt falak,
cseppjeik lefolynak sötét magányba
kezem ügyébe gyújtóm akad.
A falra vésem körömmel karcolva
itt jártam, s a látástól féltem,
álmaim közt tárgyak, és marcona
idegen emberek szívták a vérem.
Könyörgő szavakkal küzdöttem éppen
mikor botlottam nagy szemű láncba,
hátráltam vissza óriási térben
törve a körém felemelt sáncba.
Kitépni magam bíztam a vétlen
szemlélők közül egy csodáló segít
s átemel majd őrültségében,
de levegővé közömbösít.

Reggelek

Sebes ráncot viselők kelnek
kócos hajjal hajnalonta,
gyűrött ruhában lábra kelnek
övük derékban megszorítva.
Sáros, dagonya napok delén
terekre járnak s csoszogásuk
a mímelt rendet felborítja,
légbe száll a zokogásuk.
Kecses házak égre nyúlnak
és szagos kémények alatt,
a bent lakók morgolódnak,
s a redőny csínjában leszalad.
Termő szavak igába fogva
a szomszédos pitvaron,
némaságról hajladoznak
a fák egy másik udvaron.
Csüggő vándor jár ott ahol
bokrok összekapaszkodva
tombolnak a szelek nyergén
susogásukkal kakaskodva.
Nem hívják be vendégnek
a senki fia idegent,
ablakokat vakítnak el
gyalult zsalugáterek.
Rejtegetik lakóikat, mint
ereklyét a sötét kripta,
magának él bent az ember
osztani a marka ritka,
fekszik és kél kincsesládán,
amíg ráhűl a kalitka.

Rapszódia

Percenként formál,
forgat az idő,
ha várok lassan, tétován halad,
lusta órákon kattogást színlel,
de áll, s a mutató helyben marad.
De szalad velem, ha félek,
vágtat, s félelmem mélyére lök,
olyan leszek, mint remegő kölök
ki bukott, és homlokán ég a bélyeg.
Rövidke, ha örömködöm,
pillanat része az egésznek,
gyorsan ugrik át küszöbömön
s amire ízére feleszmélek,
távolról int, míg utána nézek.
Gyászomba szívósan ragasztott meg,
nem és nem akart múlni,
szempilla rezdülésnyire sem
szűnt meg véremet dúlni.
Milyen jó annak, aki szeret
s akit időben viszontszeretnek,
nekik oly mindegy, halad vagy áll,
egymásban élve, egymásból nézve,
percekről írott rapszódiát
nem hallgatnak, sőt
észre sem vesznek.

Ember vagyok...

Ember vagyok,
érzékeny anyag
és megtörettem
emberek által,
kiégtem,
mint kemence lángban
kiég a formás, míves agyag.

Senkihez vissza nem sírom magam,
kezdem már szeretni magányomat,
a feledés kő, kemény kavics,
útjaimra szelíden szórva
beborítom a lábnyomomat.
S a gödörré növekvő űrre majd
emelek belőlük halmokat,
alájuk rakva lenyugtatom
a fel-fellélegző hangokat.

Egyetértek az elkerülőkkel,
járnak az utca túl oldalán,
itt hűvös van, túl sok az árnyék,
amott a nap fénylőn vidám.
Ragaszkodom a magaméhoz
akár cipőhöz ragad a talp,
s elfogadom, ha beárnyékoz
egy másik, egy derűs, nevető arc.
Őszinte fehérség lakik nálam,
színesre kár lenne festeni,

ember vagyok, versem így kezdtem,
de nem tudok füllenteni.

Örök a tél

Hosszú a tél, bezár a szoba,
ablakon túl ezernyi csoda,
másokra villantja szép fogsorát,
szívükön ilyenkor mosoly fut át.
Sarkig kitárt szekrény előtt
elraktam rég az ünneplőt,
bőröndbe zsúfolva elcipelem
egyedül amit hagytál nekem.
Megsérült lelkem, s az érzelem
tengelyén állva elfelezem
emlékeink, és elfordulok
arra amerre a csillagok.
Mutatkoznak, mint kemény kövek
átütve a sötét komor eget,
így kéne nekem is, így lenne jó,
világítva, mint úton a hó.
Ha eltaposnak, sárrá válok,
az első nappal égbe szállok,
havonta úgyis feléledek,
esővel, hóval közeledek.
Harmatba bújva földre omlok,,
felissza nedvem lázas homlok,
forog a kör, forog a föld,
távozom míg elhoz a köd

Suttogva, üvöltve

Csendben meghúzódtak párnám melegében,
sokáig vártam amíg előbújtak,
takarták, óvták szendergő tollak,
a szebbeket fogtam, kebelembe dugtam,
magammal vittem nem bízva senkire.

Lehetne most suttogva, üvöltve
másikat csenni párnám mögül,
s fejembe csukva várni a reggelt
életre gyúrni. Tán ma sikerül?
Meghalt egy, majd megint egy másik,
volt amelyik ketté törött,
halomba rakva feltornyosultak
fejem formálta párnám mögött.

Válogatni sem volt időm bennük,
egyik is, másik is halvány, halott,
csak töredékes, ami belőlük
a sors kosarában megmaradott.

Pedig hittem az álmok éledését
langyosan üres órák után,
lámpási lesznek tétova útnak,
áttörve fejem tojás falán,
s apróra zúzott törmelék felett
színessé válva körébem ülnek,
kiválasztódva ívbe tömörülnek,
életem felhős sikátorán.

Hittem: a sok rágondolástól
megerősödnek, s mályvaszín
elevenségben vezetnek tova,
mint vonatot visz a fekete sín.

Átlépve a lehetetlent

Fejem csüggedő markomban tartom,
így ültem mindig régen is,
vártam hogy nyíljon végre az ajtóm,
reccsenjen rám a néma kilincs.
Ha átléphetnéd a lehetetlent
és várakoznál rám odakint,
hogy megmagyarázd az érthetetlent
elvarrnál minden itt hagyott kínt.
Az ajtófél úgy fog vigyázzba állni
mint őr, ha régi rab szabadul,
s a vidáman pattanó öreg bilincs
felfénylik csalfán, ravaszul.
Mikor jönnél, meleg déli fénnyel
a megdermedt levegőt átcserélve
gőz árnya játszana leleménnyel,
szaladnék eléd, tapogatnálak,
vacsorád sürgetve vinném a tálat,
barátkoznék az eseménnyel.
S eres kezedben szelíd késsel
lágy mozdulattal a húsba vágnál.
megízesítve első falatod
kenyérre rakva engem kínálnál.
Szemeink egy ponton összenéznének,
játszani kezdenénk farkasszemet
és inged alá melegség téved,
megsimítanám deres fejed.
Magaddal vinnél mediterránba,
párolgó tengerek fölé hűsnek,
onnan meg feljebb és feljebb az égre
dermedten néző kövek közé
parázslón piruló tűznek...
Leérve nedves ajkaink rágva
elsimogatnánk lépteinket,
új ruhát adva a régi vágyra
kijavíthatnánk tévedéseinket.

Senki

"Szegény, muszáj Herkules állom,
Győzöm a harcot bús haraggal.
S késik az álmom s a halálom."
(Ady Endre: Muszáj Herkules)

Látom, hogy ül.
Korommal festett sors-felhők alatt.
Látom, hogy szenved.
Ma megint más miatt bukdácsolt a nap.
Hallom.
A gnómok száját, hogy hintik ostoba szókkal.
Tudom, hogy tudja.
Tele a világ talmi jóakarókkal.
Kell mindig valaki
ki a szekeret tolja,
ki más baját önzőn elbitorolja,
ki viszi a balhék bő-summás átkát,
ki akácra cseréli végül a nyárfát, és
baltát ragad.
Ha annak csorba az éle...akkor is.
Farag egy keresztet...
mitől is félne
győzhet a senki is!

2011, február 7.

A lámpaoszlop

Borongós éjszakán lámpa alatt,
áll egy fekete ruhás alak,
egyik kezében pórázon eb,
másikban szivar a legkényesebb.
Hallom, morog egy boldogtalanra
a lámpa másik oldalát látva
egy kéregető hajléktalanra,
akinek arca bánattól szántva.

Míg morog az elegáns férfi,
rongyába bújik a szerencsétlen,
- ma sem lesz vacsora -
szögezi le éppen.

Akkor egy garas a kőre koppan,
üveges szemében csillan földi gyönyör,
hálát remeg az öltönyösnek nyomban,
az meg csak néz, kit valami gyötör.
Már csak úgy magának teszi fel a kérdést
tudja-e a rend e koldus itt nyögdel?
Ki döntött így, hogy tűrnie kell sértést
elkeveredve megtaposott röggel?
Mint egy rakás ruha, úgy lapul itt csöndben,
meddig viheti tova rongy életét?
Élet-e ez vagy csak csúf mása
míg leheli, szívja lélegzetét?

Miért pont ő, és miért nem én?

Mi lenne, ha egyetlen napra,
az utolsón mi felvirrad majd rája
visszakaphatná emberi képét,
s úgy támaszkodna lámpaoszlopára.
Mint aki buszt vár, s zsebében fénykép
lapulna büszkén, rajta családja,
feleség, gyerek, lenne háza,
a házban egy asztal, mellette szék,
s gőzbe csalogná fürdőszobája.

Ha kevesebb volna, már az is elég.

Mint gyermek

Gyermek szól, kinek játéka eltörött
s kidobta darabját bölcs szülője,
hiányt kalapál torkában szíve,
kis életének dobverője.
Ha merne felzokogna,
ha merne visszaszólna:
- Csak darabjait hagynád meg atyám!
Babrálok velük, összerakom
csutkababám lesz,
s fataligám.
Gyarapítom szűk vagyonom.
A búgócsigának nem is kell pálca,
zörögni hangosan lehet vele,
lukas labdámnak
kutyám a társa,
csibészség próbatétele,
rúgom s ő lihegve fut utána.
Lendkerekekkel gombfocit játszok,
teniszütőmmel lepkét fogok,
mindent mi halott megelevenül
ha varázspálcámmal hozzányúlok.
Másnak csak lom mi nekem ajándék,
szilánkosra törött szívek,
ügyesen forgatva összeillesztem
kelléke egy szemöldökcsipesz.
Jó szemüveggel, türelmet kérve
a darabokból még lehet egész,
hiszem jó szív kell és hozzá
sok szeretet, kevéske ész.

Ha nem lehet...

Fekete vattába csomagolt este
puha a föld, fehér anyaöl,
holt ágaival nyúlik a beste
szürke faág, míg bezörömböl.
Ablakra kúszó szenvedéllyel,
mint aki utolsó szó jogát kéri
nem törődve az engedéllyel:
gondolatimat száz tüske sérti.
Nem várva ezt, rút meglepetés,
ágynak dönt béna bánatom,
reggel lenne és csúf ébredés

mire a részeket összerakom.

Ha nincs tovább legyen gyors a vég,
s minden gondolat kerüljön el,
ha nem születhet meg az ami még
eljöhetne, de már nem jön el.
Nekem hiányzik, csak nekem fáj
ez a gyilkos kínszenvedés,
csak ülni, nézni ahogy a táj
változik, s jött a kirekesztés.
Már nem tartozom a valakikhez,
csak a némák tartanak számon,
magam is oly ritkán beszélek
lakat kattant beszédes számon.
Talán ha egyszer szemembe nézne
akit még hozzám terel a szél,
szavak nélkül is meghallaná,
amit a szám helyett szívem zenél.

Szarkaláb

A falu végén elfogy az út,
érintetlen a külvilág,
egy-két lépés és nincs tovább.
Hó takarná a régi bút,
ne nőjön tovább a szarkaláb.
Arcunkra futott gondcsókok közben,
tűrtük mint fa tűr fénytelen ködben
fejszét, mert hangját a táj nyeli.
Sivít a fatörzs fém ízleli.
Megsebezve a dajkáló öl,
megáll a hang, mint gyenge ököl,
fiacskáját ki dédelgeti?
Megsebezve ismételgeti.
Helyén űr marad mélyen,
hó fedi be, mint asszony köténye
takar el gödröt titkolni készen,
s a szarkaláb is majd kisimul szépen.

Ragyogás

Várva mégis váratlanul
agg lett a föld és rajta az ember
megőszült fejjel pártatlanul
egymásnak fehér kalapot emel.
Egy bölcs varázsló éjjel lopózva
befestett mindent, megpöttyözött,
járunk e festményen tapogatózva,
a hó alatt nyomunk is felöltözött.
Békésen lágy takaró alatt
bújócskát játszó magvak ülnek,
duzzadt szemük a földbe tapadt
várva míg tücskök hegedülnek.
A bokrok behintve porcukorral
a szél olykor tréfából megszitálja
szalad a macska tüsszögő orral
az efféle étek irritálja.
Habos torta a távoli domb
óriás uzsonna étele,
a fákra meg leszáll az esti lob
lenyugvó napunk fényjele.
Ropog a lépés, friss a járás,
csillognak nevető apró népek,
most lenne bár a karácsonyvárás
a jászolnál fehéren őrködnének.
Arcukon pozsgás rózsacsókkal
köszöntenék a Gyermeket,
ki együtt élni a halandókkal
és tanítani elküldetett.

Bonbon (házilag)

aranypapírban
ülnek egymás mellett
eltitkolják a belül lévő nedvet
középen meggy
körben csokoládé
gömböt formáz és
frissít mint a kávé
emlék íze
szétfolyik a számban
akár cukor olvad meg a fánkban
elkeveredve simul el és közben
mintha a Nap
tűnne fel ködben

Csak a Hold

Porból kiált s vissza visz az érzés
későn, de elhangzik a kérdés.
Ha felemelsz bírsz-e tartani terhet
úgy, mint lovak viszik a nyerget?
Szorít nappal és sötét éjszakákon
gond ül rá, ellene elfogy lázadásom,
csak az a kérdés épít bennem lakot
miért kell emelni ki halott?

Becsukni ajtót, ablakot,
elzárni minden abrakot,
maradjon lent, aki nem él
jogával és lázadni fél!

Nem érdekel már senkit a kehes
ló nyerítés, tán valaha kecses
járása volt, poroszkált szabadon
nyereg nélkül izgalmas utakon.
Unalom dombra unalmat dobog,
patájától, hogy féltek csillagok!
Ma csak a Hold tart vele szomorún
szánakozva e földi nyomoron.

Virágok között

Mi alszunk majd vad virágok között,
s a zsíros föld íze lesz fanyar,
leányok, legények megkötözött
sorsunk viszik, mert voltunk magyar.

Az élet cifrája nem zavarja
pihenésünk, ropogjon táncuk,
sima a fonákkal összerakva,
vigyék hát tovább ifjúságunk!

Az örök álmot, a fénybe érőt
megszentelt csendmámor öleli át,
hallani sem akarunk sértőt,
mint kesereg e cudar világ.

Ki kinek mikor hízelgett gödröt,
kinek ki lett az ellensége,
béke lesz ott hol sárga rögök
eltompítják, ha átok érne.

Elégett múltunk hamuvá omló
darabja lesz a nagy egésznek,
igazán ott, lent talajba bomló
alapja leszünk földben az égnek.

S ha arcunkról a megromlott csókok
tápjai lettek új szerelmeknek,
hulljanak imákba burkolt bókok.
Szálkái voltunk vak szemeknek.

Dadogás

Nem rég még izzó parázson jártam
hajamba fonva a holdsugarat,
ki hitte volna utolsó társam
nem kívánt percektől szült pillanat.
Mikor már kora hajnali fényben
cipőm keresem gyáván, vakon
és húznám a rolót a nap elé félve
ne keljen; sötétben szép e vadon.
Ismeretlenként visz ez a táj
ráncos kezével vihart kavar,
csillogó szemével int a magány,
őszt fest nekem és összezavar.
Nem találom még benne helyem,
visszafelé kacsingatok,
vészesen közel a téli verem,
szívdobogásom meg-megdadog.
Mintha idegen lennék s a rög,
ami e földön gurult velem,
kisebb lett, sáros, lassan pörög
ellenszélben, de viszi nevem.

Móka helyett

Festett mosolyú
reggel élesztett
ködöt vitt
kihűlt csendet hozott
görbe szájszéllel
állnak a szavak
móka helyett
kivont kardokkal
a fájdalom bennem
felzokogott
s álmom mi maradt
az elme küzd
emléke makacs
megtapad belül
kőkemény ragacs
nem felejt
szunnyad
kihűlt salakban
megbújnék benne
mint sötét barlangban
nedveimből
cseppre-csepp formán
képzeletemben
lennék királylány
hősnő
tündöklő harcos
asszony
most meddő a csend
min mosolyogjon?
elvetélt perceket
hullajt az óra
surrogva szalad kismutatója
és átlöki monoton a nagyot
ébressz fel!
mielőtt megfagyok

Naivan

Jó itt ülni kocsim bakján
gyeplőt lógatva naivan,
hagyni, hogy lovam vigyen
nézelődni: hol mi van?
S látok mindent mit látó láthat
az árnyak semmit nem rejtenek,
mögülük jön át a világosság
s a fedett dolgok felsejlenek.
Minden ború jókedvet rejt,
minden sírás örömöt,
egymás nélkül nem léteznek
körben járó örökösök,
nincs olyan mély ásott gödör
miből ne lenne fel kiút,
csak hinni kell és odahívni
idejében, a Fiút!

A soron kívül

Előre vitt perzselő homok
mélyéből feltörő kis lábnyomok,
gyorsan haladtam, üldöztek,
hajtottak előre halotti torok.
Ha tovább sietnék elfutna mellettem
a sudár fákkal körbe vett mező,
- a ma, és hiába zúgnának megálljt a fasorok:
mögöttük várna nyugalmas temető.

Sok időt töltöttem régen
szélhordta zöld akáclevél ágyban,
kis kunyhóban, hová nem ért el
miféle zaj dőzsöl kint a világban.
Túl, a szőke rozs susogó asztalán
nem érdekelt a fekete felhő,
odaálltam sajátom alá,
ahol az áldás nekem csepergő.
Futottam, loholtam felnőtté érni,
téptem a nyarak kalász haját,
fűszálból, harmatból, homokból gyúrtam
össze a jövőm sárvályogát.

S aztán minden oly hirtelen váltott,
a szél meg beszél, fülembe danász:
- vigyázz:
lezizzensz, mint téli bokrok,
kivetve állsz, te letört faág.
S rád lépnek, reccsensz, megesz az idő,
fogai alatt széttörve maradsz
míg kiköp magából e boldog világ,
nyugodj, vagy magadnak átkot aratsz,
rád fagy és nem oldja le
kiizzadt, hangtalan, sajgó malaszt.
Mert körötted látszat a fák kopaszsága
hajtást ígér nekik minden tavasz.

Miért nem állhatok melléjük sorba?
Az ég ereje sem old fel panaszt,
s zúg a szél, támad, töri az ágat,
gallyá őröl míg ellep a haraszt.