Vívódás az éjjel

Gyanús lett gyors érkezésed
a csillagokat már meg sem várod,
ne gyújthassanak kísérő fényt,
ne leljenek meg nyugtató álmok.

Régebben könnyen elringattál,
s míg aludtam ezer szakadást varrva
kijavítgattad múltamat,
székre terítve nyújtózzanak,
új koronával várt a nap.
átmostad a tegnapot, ne legyen gyűrött
és elszabott, rám simogattad a holnapot.

Sárral dobált kis ruháim
úgy várnak rám, ahogy voltak,
mostanában hanyagabb lettél
nyilaktól remeg minden holnap,
s fejem alá póckolod
a tegnapok keménységeit,
dagasztva bent a szívemen
a csüggedés csúf keléseit.

Már alig bírom, alig tudok
lépni, s elbújik papucsom,
szemem is félve kukucskál ki
a neki szánt két csont lukon.
Karom zsibbadó ólombőrben
lankadva lóg a föld felé,
nem tudom mikor és hol csalsz tőrbe,
megszakadt az időrelé.
Korai még a csontok éles
kiáltását hallanom,
bár ne lenne fülem éles,
de fájdalmam bennem terebélyes
úgy nő, mint a lombok nőnek
élni vágyó akácomon.