Tulajdonképpen...

Az jutott eszembe az éjjel, amikor végig gondoltam napomat, hogy tulajdonképpen egy nagyon szerencsés asszony, anya vagyok.
A velem egykorú emberek, anyák már rég azon siránkoznak, hogy gyerekeik kirepültek a családi fészekből, és most azon töprengenek mihez is kezdjenek üressé vált napjaikkal.
Én erre nem panaszkodhatom. Hosszú évek óta adnak feladatot a gyermekek, és így értelemmel töltik meg az életemet.
Meg is rovom magam azért, mert néha elégedetlenkedem, vagy morgolódom, hogy fáradt vagyok a mindennapok monotonságától. Rájöttem, örömmel kell tennem a dolgom hiszen erre születtem.
Amikor kiröppennek a fiókák az ember elveszít valamit, ami az élete értelmét adta. Nem érzi tovább azt a megnevezhetetlen érzést, amikor a fontossága, puszta jelenléte biztonságot jelent, és további sürgető feladatok elvégzésére sarkall.
Innen is, onnan is hallani, hogy keresik, hívják várják.
Gyere anya, segíts anya, vigyázz rám anya... Csodálatos feladatok.
Biztosan el fog nekem is jönni az idő, amikor legkisebb gyermekem is felnő, de addig mindig érezni fogom, hogy anya vagyok, akinek van szava, ötlete, lelke, mert óhajtja valaki, mert számít valakinek.
Mit is érne a házam gyermekkacaj, vagy civódás nélkül? Olyan lenne, mint egy magányos kihalt barlang, ahová már a látogatók is csak ritkán térnek be, mert a némaság feszülne a falakon.
Vagy olyan lenne, mint egy kalitka, amit belülről biztosan magamra zárnék, és nehezen nyílna a zár. Megszokhatatlan lenne ennyi év után magányosan élni.
Talán még a csendet is megunnám, amit most annyira szeretek.
Hálás vagyok azért, hogy nem kell pánikba esnem amiatt, hogy feledésbe merülök... mert még mindig rám nyitják az ajtómat puha gyermekkezek.

2010.11.28.