Gondolatban

Látlak gyakran, fiatal vagy,
látod, én öregszem lassan,
kérdezek tőled
mintha élnél, s válaszolsz rá.
Gondolatban.
Olyan vagy ott, mint akkor
egyszer a nesztelenül kócos éjben,
csendes hangon udvarolva
ajtónyitást kopogtattál, azt hittem
az esőszemek
játszanak a diófalevélen.
Kopogtatva elringattál,
illatokkal fűszereztél,
csaták nélkül meghódítva
karodba így gyöngítettél.
Volt, hogy gyalog ösvény hozott,
jöttödről az öreg göncöl
szolgálója is tudott.
Vezettek felém égi-szikrák,
öröknek hitt szikla-vágyak,

és nem volt semmi lehetetlen.
Hozott a két hajthatatlan,
rögtaposó boldog lábad.
Később nevem ismételted,
s én tudtam, hogy a lélegzeted,
és minden perced az enyém.
Csak az enyém,
és mentünk előre egymás mellett,
mint egymásért istent játszó,
halhatatlan két remény.
Voltunk egymást akaró élet,
de hirtelen a hosszú járdán
valami erő elvitt téged,

s a barangolás széles útján
elvesztetted az istenséget.
Idegen volt már a szag,
s rád zuhant a környezet,
régi éned elfogyott,
az újban nem ismertél meg.
És én, ma sem értem,
csak kérdezlek,
- miért tetted magadévá
a mások ásta vermeket?


Előveszem emlékvásznam
festékbe mártom ecsetjét,
akarom, hogy szépnek lássam
ráncos homlokom belsején
életünket, mint szelencét.
Voltál, s voltál igaz nekem, 

hát maradjon csodás az ifjúság,
és kibontja haját a fehér vigasz,
rendeződik a kuszaság.
Ládáját együtt gyűjtöttük tele,
s ha ránézek gyűlt terveinkre
fájdalom látni, de üres maradt
az egy bélésbe belevarrott,
ráncos-korunk kabátjának
kihímezett vén zsebe...

Kettőnké volt. Ezt tudnod kellene.
De így rendezett minket meg
életünk nagy mestere.