Lehajlok, gyere

Kis madárkám csapkod 

ismeretlen,

pornak hitt földi pokolban,

szárnya nincs még,

fészke nincs már,

maga sem érti hol van.

Csak látja, hogy elszálltak tőle

az ismerős szép madarak,

nem érzi szárnyuk menedékét,

kietlen minden 

és a fagy

az évszakáról leválasztva

madárkám lelkébe fagy.

Magamhoz szorítom, lelkére hajlok,

érintem ajkammal csőrét,
daloljon nekem, csicseregjen,
s míg tapintom borzongó bőrét,

leolvasztom a képzelt deret, 

és visszalopom észrevétlen,

a fészek-puha, lágy meleget.