fehér lett végre a végtelen, arcunk a nap híján
megfakult, s a nyáron szerzett barnaság
már csak a fényképekről integet.
A hóhullásban csodáltuk meg az eső
átalakulását, a vízből szilárddá tömörülést,
s a visszaváltozását.
Tapintottuk a hűs havat, a nyomunkat
is beleróttuk, és vittünk magunkban arany nyarat,
ha megjön a halk-fényű, vidám tavasz,
vágyakozva rá, fészkelődjünk,
mint a fecskepár az eresz alatt.
Most újra visszaértünk, a tükörbe nézve
ráeszméltünk, nem vettük észre, hogy velünk együtt
sápatag lett a szenvedélyünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése