Neszezés

Az este ablaka halkan nyílik, 
a zsanér az olajtól fénylik, 
és leszáll a csend, várom, ha nem, 
áll míg illata meg nem szédít, 
vagyok csodás fényűzésben,

s az átkozott nesz bele zizzen,
köröttem minden összerezzen,
mert előkotort papíromon
sercegni kezd a tollhegyem. 

Mostanában ez is csak nyűg,
és bűn is a csendet ketté törni,
ártatlanul, hófehéren; a hangok miatt 

elkerülni, és a szavak ravatalán
kiterítve megfeszülni.

Jó volt vele, én siratom. 

Ha ölembe ül még, megfogom.

Hűségéért a hangomat némaságba taszítom.

Csendre intek minden zajt, s ha dobog még 

a mellkasom; csak magamban hallgatom. 

Fülemben a kis kalapács kopog, mint a 

fakopáncs, s a fülszaggató férges hangot 

a csendemről én felkapom.