A kórházban

Kisváros. Kisvárda Városi Kórház.
Hogyan kerültem be?
Vonattal. Egy fekete, füstös vonattal, amit mi "baktikecskének" hívtunk. Nevét a két fő állomásról kapta. Baktalórántháza, és Kisvárda között zakatolt nem túl sürven, de mindig utassal telve. Fapados volt, kormos. ha kihajoltunk az ablakon nem úsztuk meg egy, két fekete szemcse nélkül a szemünkben.
Szóval vonattal mentünk, még pedig sérv műtétre.
Vizsgálat után, egy hatalmas terembe kísértek. Ez volt a női szakasz. Nem volt külön gyerek osztály, aminek csak örülni lehetett, mivel a felnőttek engem jobban szórakoztattak mindig, mint a gyerekek. Egyedül voltam otthon a kicsi, a nővéreim nem vontak be saját játékaikba. Ezért lógtam mindig amikor tehettem, Édesanyám nyakán, akit én csak Annyának hívtam. Igen így, dupla ny-el. Mondta is sokszor, - Kinek az annya? - Az enyém, válaszoltam büszkén.
kaptam egy vaságyat, jó kemény matraccal.
Mikor annya elment, csak óvatosan közeledtem másokhoz. Ezért jó a felnőtt, mert ő rögtön ismerkedni kezd a gyerekkel. faggattak mindenről, majd kis idő múlva egy másik lány is érkezett. Még a nevére is emlékszem.
Kicsit elesettebb volt, mint én, de ugyanaz volt baja, csak ő már iskolás volt. Elsős.
Összebarátkoztunk.
Túl sokat nem tudtunk a műtétről, nem is igazán izgultam. Enni nem adtak, no az nem esett jól, de, ha álmos az ember lánya, nem számít.
Másnap csak annyira emlékszem, hogy fekszem a műtőben, és számolnom kellett, az altatás miatt. Számra raktak egy fekete maszkot, és én elszámoltam harminc hétig.
Következő élményem már az ágyamban ért, amikor hányingerem lett, és valami zöld folyadéktól szabadultam meg szájon át.
A felnőttek azt mondták éter, én ételnek gondoltam, és nem értettem, hogyan hányhatok, ha nem is ettem? Majd annya világosított fel, hogy az volt az altatószer. Kis fájdalmam is volt, és egy hatalmas vágás, amit csak tapintani tudtam, gondosan le volt ragasztva.
Joli, a másik lány, nehezebben viselte a műtétet is, az azt követő lábadozást is.
Hét napos gyógyulás után lehet majd hazamennem tudtam meg később.
Az első napok az ágynyugalom miatt elég jól teltek. A sok felnőtt közt, mi voltunk a kincs. Emlékszem egy hosszú hajú nénire, naponta többször is befontam a haját.
Mikor már lehetett mozogni, gyógyultnak éreztem magam, de hátra volt még a kapcsok eltávolítása. Rettenetesen féltem, mert mondták, hogy nem altatnak el hozzá. Én szívesebben vállaltam volna  a hányást, mint a fájdalmat.
Aztán mégis kibírtam, kilenc kapocs volt, szinte hallom a csörgést, ahogyan egy fém tálra dobálta az orvos.
Péntek volt. Már csak két nap, hétfőn lehet menni haza. Minden viziten ezt mondták, egészen eddig. Akkor azt mondta az orvos, vasárnap mehetek haza.
Látogatási nap, csak kettő volt, tehát vártam a vasárnapot.
Még ki sem nyitották a kaput, örömmel futottam a kerítéshez keresni annyát, lobogtattam a zárójelentést. Mehetek haza.
Hatalmas öröm mindkét részen, csak éppen ruhám nem volt, ugyanis nem lehetett csak pizsamát viselni.
Mit volt, mit tenni? Pizsamában vittek engem haza. Az állomás nem volt messze Kisvárdán, viszont itthon igen. Emlékszem kért az én anyukám egy biciklit, azon tolt haza.
Szerettem, és ma is szeretem a kórház illatát. Abban az időben bárki megkérdezte mi leszek? Ápolónő akartam lenni.