Amiről többet nem beszélek

"Mindennek rendelt ideje van, rendelt ideje van az ég alatt minden akaratnak..."

Eddig még nem írtam napi eseményről. Ma a bölcsesség után kutattam, amit sokan szeretnénk elérni. Hogy miért? Mert az ember azt gondolja, jobban eligazodik a világban.
A bölcsesség, a tudás, a tanítás mind fékek az ember viselkedésében. Ezek a fékek néha kellenek, néha nem. Hogy ki, hogyan bánik saját élettapasztalatával teljesen egyéni beállítódás kérdése.
Nem érzem magam most elég bölcsnek. Néha egészen tisztán látok, ez a perc nem az.
Nincs még itt az ideje. Valami hiányzik. Egy baráti kézfogás, egy megértő mosoly, egy szoros ölelés. Pótszer ezekre nincs. Lehetne beszélni róla, azzal enyhíteni a hiányt, vagy magyarázatot találok rá, de erre csak egyedül vagyok most képes, rossz érzésemmel egyedül maradtam.  Pedig most lenne ideje. Most érzem. Nem tegnap tört rám, nem holnap fog. Most, amikor itt koptatom a körmöm.
Hiányzik a másik felem. Félarc, félkar, félész. Ez vagyok most itt.

Egy legenda szerint a világ kezdetén az ember nem így nézett ki, mint most. Egy testben volt két arca, négy keze, négy lába. Kétféle volt a neme is. Az arcok ellentétes irányba néztek, a kezek pedig sokat tudtak dolgozni. Mivel mindkét irányba jól látott az ember nem lehetett egykönnyen rajtakapni dolgokon, négy lábával pedig gyorsan tudott futni. Nem volt szüksége társra sem, hiszen vágyát ki tudta elégíteni önmagával.
Megharagudtak az istenek ezért, és Zeusz egy villámmal kettéválasztotta őket, ők pedig szétfutottak a világban.
Azóta keresi az ember a másik felét.