Ezüstfonál

Hány nyarat loholtunk végig
tekerve le a fonalat, gyorsan futva
boldog réten, nem félve hogy a szélbe kap
és kerek szemű sárkányunkba
akár a villám is belecsap.
Tudtunk csapongva lelkesedni,
nagyot gondolva hosszút lépni,
hegyre fel és völgybe le,
és hinni az ősz még messze van
a tél pedig csak népmese,
mit a sors mindig másnak ad.
Mi pörgettük le a fonalat.

A nyarak lassan elköltöztek,
az őszök ütnek már tanyát,
és pironkodóan nem cibáljuk
vágyunk lobogó szög haját.
Hátunkon zsákban emlékréteg,
barna szalmán vásott kéreg,
szőke búza és olajág,
mutatjuk azt, hogy bírjuk vinni,
nem nézzük éltünk alkonyát.
A gombolyag már akadozik,
egy-egy bognál meg-megáll,
a szálak kusza tengerében
ha néhány remény fénye száll,
ezüstfonállal kötjük össze

az ősz magányát kicselezve
mindazt amit még felkínál.

Lassabbra fogtuk a fonalat,
s télbe andalgunk ezalatt,
egyszer zsákunk is kireped,
nem őrizünk meg kincseket,
csak üres orsónkat adjuk le fent,
mit Isten lámpása átvilágít és
szegre akaszt vagy zsebre tesz.