Ha félnél...

Szokásom szerint, itt ülök a szobád ablaka alatt, és Te, még csak nem is sejted ezt, mert már éppen szárnyidat simítgatod a faltól-falig tükörben.
Bevallom büszke vagyok rád. Így is, hogy csak néha vetsz rám egy-egy pillantást, hosszú szempillád alól.
Leginkább, bátorságodat csodálom, ahogy szárnyalsz, és néha úgy koppansz, mint bogár az ablaküvegen, de Te nem adod fel.
Lelkedben dalok születnek, és folytonos vágyat érzel, hogy megoszd ezt másokkal. Egy a bökkenő, mások tudnak kottát is olvasni. Meghallják, sőt nem átalkodnak közölni is veled, ha egy kicsit kisiklik hangod a négy vonal közül, és morognak. Inkább menj aludni.
Ennek ellenére, úgy tapadsz a hangjegyekre, mint világló reflektorra a lepkék.
Éjszaka. Mindig is mondtad már rég, akkor a legjobb repülni, nincs tömeg, csúcsidő. Annak már vége.
Mitől lehetne boldog egy éneklő pillangó, ha nem a holdfénytől?
Még jó, hogy vannak süketek, akik meglátják benned a szépséget. Színeid, a csillagok fényénél is elkápráztatják a szemet. Olyan vagy, mint aki ruháján viseli a természet nyomait.
Azt, meg a vak is látja, belülről hófehér vagy, de nem üres.
Megkérlek, nyugodj meg! Amíg az ablakod alatt ücsörög valaki, nem fenyeget a veszély, hogy rád csapnak egy lepkehálóval, amúgy is könnyen ki tudnál rajta törni. Csak idő kérdése az egész.
Ha másként nem is, mint bebábozódva. Mert kinek kellene egy csúnya, fekete, kemény báb?
(Nem babád, az egy másik történet.)