Szép-napodra: semmiségem

Alkalmak születnek, ünnepek peregnek,
simára gyalult szép-napok,
akárha vársz, akárha nem,
ajtódnak résén akkor is besurranok.
Bár csak egy szál magamat küzdöttem eléd
tavaszi szeleknek karcsú szárnyán,
kezemben semmi,
egyetlen kincsem illanás-illanás hátán,
és így vagyok valami:
egy lehelet, felszálló puha pára,
neked tán minden, másoknak üres lég,
beszívott - kifújt mellkasnyi mozgás,
mély levegő...semmiség.
Voltam egy első fürge-illat,
s lehetek utolsó fáradt kilehelés.

Ha akarom, száz alakban leszek ott
hol felszállnak ajkadról párolgó sóhajok,
nyelved hegyéhez csiklandón érek, mert
pohár borodban buborék: én vagyok.
Meg a friss szelet kenyérben a kovásztól formált rések,
egyél ha éhezel, tápláld a sovány-hiányos ürességet,
és a nyitott ablakon, szemeknek áttűnő
semminek látszó illatos levegő: az vagyok,
télen akad, hogy füstízű, de májusban melledre simulok.
Árnyékban is élek, rózsasziromba rejtve nem elfelejtve,
s míg benned a szív, föld-dobon dúl, dobog,
addig én Kedvesem, kéretlen is, de vendéged maradok.