Már nem ereszt

Friss, korai madárdal ébreszt,
s tán mérgelődnöm kéne,
ha nem lennék folyton készenlétben,
de így vagyok,
hallom szólsz,
én pattanok, mint rügyek a fűzfán
és sarjadok,
burjánzok karokat növesztve,
omló hajammal terítelek be,
ne lássanak, ha lépted surran,
megirigyelnék tőled,
hogy arcodon kíváncsi-boldog pír van,
mert téged, összecsókolt az élet.
Előbb csak nyakadba borult,
majd rád ült, és letépte vadul a gátlást,
a bizonytalanságot,
meztelen magát adja, s egyenes
derekad combjával szorítja,
már nem ereszt, csak visz, mint folyót az árok.

Nász ez.
Májusi emberek násza,
hol megfogantak a percek,
nemzettek órákat, napokat,
és tágult az idő kortalan románcba,
ami tart, mint anya a magzatot.
Korán keltem, és így vagyok,
várlak egy padon a fűz alatt,
ölel az ág, ne lássanak...