Mesél a kéz

Mesél a kéz, hogy miről azt valamennyien átéljük akaratlanul is, hiszen ezt a testrészünket általában álca nélkül használjuk.
Néha nem is mesél, szinte árulkodik az emberről, rengeteg titkot őriz, csodákat tartogat. Érzelmi életünk fontos kifejezője hiszen gesztusaink megmutatják személyiségünk rejtett jegyeit.
Már a kicsinyek keze is mennyi mindent elárul. Apró, puha párnácska mely megragad tárgyakat, simogat fölé hajló arcokat, örül a kedves beszédnek. Igen a kezével örül a baba, mosolyog, és csapkod vele.
Aztán ahogy fejlődik a gyerek egyre beszédesebb a keze. Még finom, gyönge, de már cipel terheket, fogja görcsösen a ceruzát, simogat ugyanúgy, de már csápol, netán dühében verekszik.
A fizikai tartományokon túl az érzelmi megközelítés sokkal izgalmasabb. Képzeljük csak el, ha nem tudnánk beszélni! Kezünkkel akkor is tudunk annyi információt közölni, hogy megértetjük magunkat.
Látunk sétáló párokat, anyát gyerekkel, gyereket gyerekkel kéz a kézben.
Milyen szép látvány két egymásba kapaszkodó fiatal szerelmes kéz, és mennyire megható két kissé már megfáradt egymást segítő, támogató öregecske kéz.
Öregecske, de még magában hordozza az élettől kapott tartalmakat. Simogat szeretett arcokat, letöröl gyöngyöző homlokot, cirógat pihenni vágyó hátat, megszorít, ha figyelmeztet, megtart el ne ess, aztán felemel, ha ez mégis megtörténik.
Még sem kíméljük az időjárás viszontagságaitól, a megerőltető munkától, csak, ha már jelez. Mert netán ízületei szétkopnak, felhorzsolja felső rétegét a szél, meggyötri a fagy.
Kímélnünk kellene, hogy sokáig tudjunk mesélni vele. A legalkalmasabb erre, egy másik kéz, ami megpihenteti, visszasimogatja az kiosztott jutalmakat.
Legyen az gyerek kéz, felnőtt kéz, vagy idős ember keze, visszasimogatni ne késlekedjünk. Keressük meg a nekünk szánt kezet, szorítsuk magunkhoz, és ne szégyelljük megjutalmazni egy száj érintéssel is. Erre teremtetett, ez a kéz dolga. Kifejezni vele, hogy szeretsz.
Kérem a kezedet!