Tombolni kell

Emlékszem.
Mikor megláttad házam,
előbb csak puhán ráleheltél,
majd megtisztítottad az ablakom,
és hangoddal, szavakkal, betűkkel
szilánkokra törted a siratóház csendjét.
Eddig én, a búsuló néma hal azt hittem,
csak a képzelet képes erre,
- elkalandozni, álmodni dalba, versbe...
De nem!
Te felhasogattad a szavak sírját bennem,
és jönnek akár a lidércek,
én meg a szerelmesük vagyok.
Visznek, dobálnak, mint vizek a habot,
mindig fel-fel magasra,
hullámozva tisztán, s a parttól el
sodorva magammal ártatlan napokat is,
mert a víz az úr...valahol tombolni kell
még nekem is.