Fekete szirmú liliom

Szavakat keresek alkalomhoz illőt,
mélyeket,
olyan feneketlent akár a fájdalom,
de mégis szépeket,
amilyen tiszta és végtelen volt rám vetült nézésed.
Rám, ki mindig jöttem mint tékozló, és megrakodva mentem,
de kedvedben is jártam, ha láztól dideregtem,
s hold-lámpa mellett is ápolhattad testem,
és én, ha ellenálltam, mint makrancos vad,
csikó-zabolátlan gyerek,
nem hittem el, hogy sebektől féltett,
álmatlan, vörösre sírt szemed.

Hol lehet most a szó,
hogy csokorba szedjem tulipánjaid közé,
odaborítanám lábaid elé, zöldnek
a sár fölé,
de Te, átadtad magad a terméketlen földnek.

Anyám!

Elvitted magaddal mindet, sehol nem találom,
fiókod aljából csak a semmi tátong,
s ordítanak rám a nincsek,
nem továbbok!
Hogy mondjam hát el,
hogy fogjam imába mit jelent nekem,
járásod, sóhajod, neved,
s ami elmúlt már rólam a kezed,
a karod, az ölelésed,
tyúkanyószárny védelmezésed.

Te, aki Édes,
méz, cukor,
ízes, friss kalács mi annyira meleg...
bársonyból volt a Te öled,
és voltál fényes vezérem,
hajnali fejkendős csillagom.

Fekete szirmú,
gyermek-oltáron liliom.

Hang-harangocskád szívembe hasít,
kitárom templomom,
s lerogyni vágyom,
ó, én gödrökön át is botorkáló hősöm,
a temetőkertben sok éves kőhöz,
hol sárga hant alá,
boldog halálba pihented harcodat,
szürkére sikerült festetlen sorsodat.