Szolnok

Csupán egy hely,
nem titkos sziget,
csak város a parton.
Tisza táj.
Új honfoglalásra csalt,
magába rántott téged és engem,
újkori királyi párt.

Nyargalok síneken, csattog,
zenél a vasszagú fém-kerék,
keltem a zajt,
töröm a fényt,
felszántom sarkammal július vas-mezejét.

Felettem altatót cirpel az ég.
Köveden Szolnok,
magammal viszem győztes csatánknak
elrabolt sarcát,
szememben kékvizű nevedet,
Szótalan-lopva köveden lépkedek.

Emberek sorsa a vak szemek.

Én élvezem,
ők nem látják simuló fényedet,
fülük a hab-balzsam víz-hangra
siket,
megszokták már,
andalgó csónakot visznek a vizek.

Tornyodra csahol a Hold.
Dúdolna végre,
múltkori nagy kéz fogta kéz,
száj't csókolt száj mesét,
szavalna verset,
éttermi fényben lehelne lágy zenét.
Halovány szilánkos fénynyaláb
égetne Rotary-kőbe sercenő két nevet.
Madár a fáról cinkosul dalt nevet.

Partodon, karcsú Tisza anyánk,
itt lettünk úr-szolga egymásnak,
ott maradt nyomunk földön az égen,
fűben és virágban.
.
Városi sürgő, tudatlan nép
megyen-megyen...
Nem hall és nem néz,
- nem vesznek észre,
az idő csobog...tovább-elébb.

2010. július.