És kél a nap...
Nem adja fel célját ma sem,
küzdi az égre fel magát, át párán, ködön,
ablakban állva őt gyönyörködöm.
De nem a küzdés káröröm hiábasága köti gúzsba lábam.
Az akarás az mi gyógyítja lázam, mit az éjszaka rám dobott,
hidegrázástól vacogok.
Kihűlni látszik a világ...az embertől.
Elmúlások, eltűnések,
űr lesz az ember,
mint kiszolgált dunsztos üvegek sora,
csak maradék szirup ül aljukon, és penész.
Hogy csillogott pedig piros ajkakon a cukortól ragadós lé,
a puha hús, a csemege!
És kél a nap...
Örökké talán.
Fényt ígér a hajnal, ma is.
Parfümként rakja fel magára, a harmatot,
és illatot hint,
tavaszi friss, eső utáni föld-szagot.
Maradok itt, és ballagok mohával benőtt padhoz,
s ha csontjaimban az utolsó időket érzem,
és egyedül leszek, kirekesztve,
akkor kopogtatok majd idegen ajtódon,
s mert nem farkas vagyok, csak kutya,
tűzhelyed mellé,
szakadt pokrócodra engem is eressz be.
De még kél a nap.
JÓZSEF ATTILA: (CSAK AZ OLVASSA...) Csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret, mivel a semmiben hajóz s hogy mi lesz, tudja, mint a jós, mert álmaiban megjelent emberi formában a csend s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz. 1937. máj. - jún.
Kedves Éva!
VálaszTörlésVersedben tanítás sorjázik.
Még kél a nap!
Cél, feladat,számonkérés,kötelesség,tanítod nekem. Szenvedélyes szorgalommal,és alázattal fogadod az időt.
Naplód tanulsága szerint soha nem maradsz egyedül.
Köszönöm ,István
Kedves István!
VálaszTörlésMi lenne, ha a Nap, egyszer azt mondaná, nem megyek, nem kelek fel, mert fáj az emberek közönye.
Olyan természetesnek vesszük,hogy hajnalban veszi a botját, és elindul az égre, hogy világítson nekünk. Biztosítja a legfontosabbat ahhoz, hogy teremtő erőnket bebizonyíthassuk. Tiszteljük ezért, példaként tarjuk számon?
Páran igen, de kellene, hogy sokan, minél többen hagynák a párnák közt az előző napi sérelmeket, és elindulnának fényt sugározni.
Köszönöm: Éva