Deres lovam

Visszafelé forgat a gép,
s a vaskerék fogai
csattogva idézik fel a gyermeket,
göndören, szőkén nézi a jövőt.
Rám nevet.
Dundi, szabályos arc,
zöld, tiszta, gombszemek,
suta kis madárláb-ujjak markolnak
felnőtt kezet.
Az apáét, és ő fogja.
Hirtelen,
nyakába iszáknak felemeli,
gyöngysort kacag a gyermek,
hajába fúj a szél,
s hangja a lepkéket kergeti.

Még most volt,
pár nap választ el tőle,
de mégis megfoghatatlan,
már az a kéz elfoszlott rég,
csonttá vált sárga-föld hantban.

Iszákként magam maradtam.

Deres lovam vad sörénye
leheletként köddé lett,
majd tán a felhők kirajzolják,
mert tudom, hogy ott van fent.