Liszt Ferenchez

"A lámpást sem azért gyújtják meg, hogy a véka alá, hanem hogy a lámpatartóra tegyék "Mt.5,16.


Maestro!
Nézlek, mint távoli őst,
egy zsenibe bújtatott hőst,
de te, csak ülsz,
rám nem figyelsz,
látom éppen megpihensz.

Csalfa a kép,
hazug a szem,
fülben az igaz fáma,
tombol a tánc,
hangorgiák,
agyadnak hátsó udvarában,
s éled a puha-csendre vetkezett
meztelen hangverseny-terem,
egy Liszt-rapszódiára.

Hogy tudtad összeszedni mind,
a légkönnyűn villódzó kottát,
elkapni időben a sok
hangjegynek
dallammá rakott-kontyát?

Csak ámulat és csodálat
hangján szabad szólnom,
az életed előtt, Mester,
a földig kell hajolnom.

Nemesen finom az a kéz, mely
zongorázott lágyan,
akár egy finom ívű nőn,
simult el hangok között bájban,
majd marokban tartva
a szenvedélyt,
csapongott láva-forró lázban.

Születtek,
ringtak dallamok,
sziporka lelki vágyak,
tusák a földi lét felett,
és mind mennyekbe szálltak,
pörögtek magasra veled, mint
felkapott őszi levelek,
fent koncertedre vártak.

S, te nem pihensz...
mert hajt a vér,
négy sorba rajzolt szenvedély,
hozzánk is visszajárhatsz,
s ezernyi hangban játsszuk újra el,
Te örök-koronás kottafej,
kegyelmét,
poros zongoráknak...