El a világtól

Beléptem,
s nem tudom hol vagyok.
csarnok, vagy templom,
pedig harangja van,
tornya is, íves,
ajtaja megmunkált,
régi, de míves,
pár évet már megért,
kopott falából néznek az ablakok,
középen oltár,
üres.
Magamba néztem,
s nem tudom hol vagyok.

A sarkok megpakolva,
dohos a belső tér,
sötét alakok rongyokba bújva
vijjogva keringnek mint a szél,
és megmarkol valami láthatatlan,
idegen, nyálkás fajzat,
mellemre ül...vihog a karzat,
s szül.

Pattan a vipera tojása,
folyik a záp-iszony láva,
eltakar mindent bent,
s issza a kétség hínárja,
az aggodalom,
s a masszától epesár-sűrű a lélek,
megsárgul benne a nyugalom,
fájdalmat sziszeg a csend,
az orgona füstöt áraszt...
kereslek...
félek!

Hol van a hit,
a buzgalom,
a felkarolt szerénység,
a kőtemplom keménység,
a pontos merőlegesek,
a nyugalmas párhuzamosok,
a gátló átlók,
a fent-magasságok,
a mélységből kiáltások,
a súlypontok,
a mérlegek,
az emelők,
hol vannak?
 - és leroskadok...
Előttem ott van a sarokkő...
s én azt hittem magam vagyok.