Ma, a Gát utcában jártam,
a távolban hatot kondult a harang,
valaki érkezett.
A hármas szám alatt,
törékeny asszony szült,
szelet, vihart, fiút,
- a gyermeket.
S a kő, mint kopott szürke lepedő
úgy hasalt, mintha óvni akarná
nyomod,
a nem sikerült,
gyermekkorod.
Ma, hiányt kongnak a falak,
üres, ócska lak,
mögöttük
életet mímelt egy alak.
Elképzelem...
Magas homlokod, vékony arcod,
s lám mosolyogsz rám bajuszod alatt.
Kezedben tollat forgatsz,
szemed elmereng,
szájad szóra nyílik,
- vendég jött anyám, hol vagy?
A jövő kér most szót bennem,
az új nemzedék,
verseden felnőtt, bohém, nő, bolond,
aki örül a halálnak, és gyászol gyermek felett,
az jött ma el, hogy legyen rokonod.
Nem koszorú,
ez nem virág kezemben,
más az mit néked adni jog,
én, magamat hoztam
üres tarisznyával,
s verseid vinném, ha akarod.
Majd én, átadom a mögöttem járóknak,
magvetőknek,
rak-part bámulóknak,
a kő-szívűeknek,
a sántikálóknak...
hogy úszik a Dunán a dinnyehéj...
S mire beszédem befejezném,
harminckettőt kondul a harang,
- Szárszó felől tombol a szél,
hirdeti sírva,
élt egy költő a lét peremén.
Kedves Éva!
VálaszTörlésNagyon szép a vers,és benne a költői találkozás!
Megemlékezni az örökség fölvállalásával kell,
és tovább vinni azt kötelesség.
A költészet napja alkalmából,talán nem szerénytelenség,szeretettel köszöntelek,
István
Kedves István!
VálaszTörlésNem árulok el titkot, ha azt mondom, óriási élmény volt megírni.
Viszem a magam módján, tanítom a magam nyelvén. Tegye ezt mindenki, tudása rangja szerint.
Köszönöm: Éva