A világ asztaláról

A testem só-nehéz,
mintha ezer ökör porrá zúzta volna,
keresztbe át, meg onnan vissza,
homlokom mögött méla-setét.
Gondolat alszik paplanában,
agyamnak meleg csend-zugában,
nem farag elmém vers-mesét.

A régiekből élek.
Velük szomjam oltom,
dús kutak töltik meg kiapadt hajlékom.
Ilyenkor olvasok,
klasszikust,
mait,
mindig a verset.

Ízük a számban roppanón herseg,
nyelvemre folynak keser-édes nedvek,
fájdalmak, szerelmek, véres-szenvek,
harcok.

Mondjátok nekem, még mit akartok?

Minden igétek ma is szaggat,
szűköl, ordít, lázad itt belül,
és fáj, hogyha kell,
tűzet visz ajkam át a partra...

Korholtok, neveltek rendületlenül.

Édes-igából - szabad járom,
dúdolom őket, muzsikálom.

Új érát él a múltidő.

Naponta támad fel sírjából versetek,
mit lélek-papírra sírva,
világ-asztalra tettetek.