Március ifjai!

Március ifjú legénye, fiatal leánya, ébredj!
Ünneplő szívvel térj vissza egy régi nemzedékhez.
Szerelmes hévvel lelkesült, hazádért harcoló magyar vitézhez.
Csontja bár porral elvegyült, vágyai ízét magadban érzed,
trombita hangjukat elnyomják, hamisan játszó hegedűs zenészek.

Ezek a hangok ma fájnak a fülnek, vérzik a magyar lelke,
elült hullámok nem szállnak hadba, ködfelhő ült a feltámadt tengerre.

Piros a vér, tiszta a fehér, reményfa hajtott zöldön,
megkínzott fehérség hever most bénán a földön,
halovány zöld reményt keserű epe éltet,
vérszínű szemekben forog gyűlölet-kísértet.

Akkor a napfényből vérvörös álom csepegett,
ma piros festékkel mázolnak pókháló terveket.

Ébresztő ifjak, fiúk, lányok, a jövő a tiétek!
Mi nem soká múlttá válunk tőlünk mit reméltek?

Hozzád kiáltunk, március ifjú gyermeke,
ünneplőt húzz e szennyesbe bújtatott nemzetre.

Kanócként lobogj, ha meggyulladt gyertyád fénye,
kipirult arcod mereven feszítsd a szembe-szélbe.

Fakezű karmester helyett ember olvasson partitúrát,
magyar zenekar húzzon talpatok alá magyar nótát.
Tavaszi tiszta ég alatt magyar zászló lengjen,
gyermekek zsenge dalából magyar szó zengedezzen!