Ébredj!

Elnézlek. Hazám!

Mintha magányos lennél,
megingat egy-egy rossz kísérlet,
tükrözöd rám...
már csak a sors játszik véled,
arcodra néha ráül a bánat,
a vígság utadról el-eltéved.
Elhalni látszik
pirosló, tüzes szenvedélyed.

Öregszel talán?

Emlékezz mikor édes voltál,
kemény vagy, erős,
nem vette ízed rajtad taposó száz halál.
Sodoma bűnös hűtlensége
aszott mezők,
kopár sivárság,
tőled még messze áll.

Te, izzadságból nyerted sódat,
belőlem is,
ontsd vissza ránk a régi jódat,
meséljek jó hírt felőled is.

Még finom vagy Te,
még termőre fordul méhed,
anyaföld mélyéből csírát hajt
honvédő hant alól zsenge élet.

Méz csorog szőlődből,
forrásvíz kútjaidból,
ígéretfölded Kánaán.
Nem múlhatsz el,
nincs benned vér-hiány.

Vagyunk itt néked örök tavaszban,
dobbanó szívvel,
egyenes háttal,
nem tűntünk el
fehérrel takart halt-világgal.
Szemfedőnk olvad.
Hisszük, hogy jól vagy.

Tavaszi zsongó március,
éledő kékellő kikelet,
ünnepre hívj
növendék ifjút, gyermeket.
Vidámítsd arcuk, 
Hazám,
űzzék el rólad
magányba burkoló felleged!

Akkor tarkállani fog az utca, tér,
akard...
a kicsi zászlók lengjenek,
ébredj fel, Hazám, ne higgy már
a rontó embereknek!