Úton

Betonarcú,
ráncos, vén segédem,
nem törtél meg teled acélos kezében,
roppantott pedig, törte kemény hátad,
ezernyi fagyszikrát sürgő szenvedélyben.
Nem mosta el hólé szennye tested,
tegnap a zajban újra megkerested,
talpam csikorgó metrum-zenéjét,
és vártál...
kopogjam hátadra
vagyok még, s leszek dobogó igéjét.

Melletted, fák állnak vak-gyökerekkel,
ágazol, te is szerte boga,
állok középen, mint lélegző kőkereszt.
Ki tudja merre,
ki tudja hova...?