Puha fészekből szárnyra kelni

Az apa

Ha egy sasmadárra, vagy egy sólyomra nézünk, szinte hihetetlen, hogy ők is voltak fiókák. Erős testükkel, éles szemükkel, tiszteletet parancsoló tekintetükkel, és hatalmas szárnyaikkal tekintélyt, csodálatot vívnak ki maguknak.
Azt hiszem a világ legtermészetesebb dolga, ha egy apára is ilyen szemmel tekinthet a gyermek.
Mindig csodáltam apámat. Noha volt gyengéje, amit előlünk eltitkolt, így nem rontotta el azt a képet bennünk, ami kijárt egy három gyermekes, tiszteletre méltó embernek.
Rossz szenvedélye ellenére sem vetkőzött ki emberi mivoltából, nem tévesztette el az apai szerepet.
Repülős tiszt volt. Engem ez annyira neghódított, hogy emlékszem az óvodába elloptam a fényképét, és mutogattam mindenkinek. Az én apám űrhajós. Akkor már leszerelt, de akkoriban repült fel Gagarin a Holdra, és mivel hasonló volt a sisak a fejükön, én így fantáziáltam össze a dolgot.
A kép persze eltűnt a nagy hurcolgatás közben, amit nagyon-nagyon sajnálok.
Már említettem, nem volt fiú gyermek a családban. Apám testvéreinek vegyesek voltak a gyerekek, és mindig tréfálkoztak vele. Kire fogja hagyni a nevét? Apám szerette a viccet, és rendkívüli pókerarccal tudta előadni azokat. Erre a kérdésre is hasonló arcot öltve ennyit felelt: "egy embernek csak egyfajta gyereke lehet".
Ezen jót derültek, de én soha nem értettem mitől olyan vicces ez.
Számon kért bennünket. A katonai szigort tudta nálunk is gyakorolni, persze enyhébb változatban. Velem sokat tanult, felkérdezte a leckét. Néha nagyon bosszantott ezzel a mániájával, főleg, ha ettől tette függővé a délutáni elfoglaltságomat. Nem egyszer megríkatott. "Női fegyver", mondta ilyenkor, de azért megenyhült.
Később amikor már az eszemmel is eléggé megvolt elégedve, bevont a legszenvedélyesebb sportjába, a sakkba.
Emlékszem hatalmas igyekezetére, türelmére. Eleinte mindig adott egy két bábú előnyt. Választhattam mit veszek le. A vezér, és egy bástya általában el sem kezdhette a játékot. Aztán már kezdett komollyá válni a küzdelem, és megszűntek a jótétemények. Ellenfele lettem, és nagyon komoly meccseket játszottunk, gyakran hajnalba nyúló éjszakákon át. Sem ő, sem én nem bírtuk elviselni a vesztést. Most vagyok ezért hálás, amikor arra  a nagy akaraterőre amit akkor megtanított, szükségem lett, szükségem van.
Aztán meg is jutalmaztam őt. Sakkversenyeken vettem részt, kiváló eredménnyel.
Szeretett ránk büszke lenni.
Holott nem én voltam a szeme fénye, inkább legidősebb nővérem, mert annak  haja színe, és arca, leginkább a tőle örökölt vonásokat hordozta.
Középső nővérem anyámmal ugyanez. Ez nem is a szeretetben vált nyilvánvalóvá, inkább csak én érezhettem így amikor erről hallhattam egy két elejtett szót. A nagyok meg azt vetették a szemükre, hogy csak engem szeretnek. Hát nem érdekes?
Nagyon akartam mindig, hogy a kedvence legyek.
Hogy aztán én, a szőkeségemmel kire ütöttem? Kitaláltam magamnak, hogy nagyanyámra, ami az évek múlásával egyre nyílvánvalóbb.
Tehát büszke apa volt. Sajnos testsúlya nagyon megnőtt, a terhelést nehezen bírta, és több lábtörése is volt.
Fiatalon halt meg. Így mondták, emlékszem, és nem értettem, mert én nem láttam már fiatalnak. Hirtelen hagyott itt bennünket, és egy világ dőlt bennem össze. Infarktus. Ez a szó azóta is ijesztőnek hat. Ötvenegy éves volt.