Látomás

Mire megjön hajóján az álom,

forgolódva talál savanyú párnámon,

hűvös homokból ébred bolond vérem,

indulok keresni kirendelt bérem.

Mint kinek parancsot osztanak a napok,

szelek szelíd szárnyán szobádba osonok,

szemednek tükrében megszépülni vágyom,

de te nem nézel rám hiába is várom.

Megfordult benned egy halhatatlan érzés,

oltárra került, üveges a nézés,

távolba révedsz, mintha ott sem lennék,

lelkemben szenvedve sírni kezd az emlék.

Már az utcán állok, csak a hold csüng rajtam,

gyenge vagyok hozzá, hogy a fényét tartsam,

árnyékba húzódok, s tán itt is maradok,

lecsordulnak rólam könnyezve a napok.

Ki vagy, hogy helyettem szavakat ácsolsz,

magadnak szegezel kényelmetlen jászolt,

ha semmit nem szólok, neked az is válasz,

mit rám beszélsz csendben, keserű és száraz.

Bűntől véres ingem kimoshattam volna,

ne veresedjek kulcsra zárt ajtódban,

muzsikaszó helyett békazenét hallok,

kitakart a tavasz, és visz, mint a sarcot.