Születésemre

Letette málháját az álom,
párnám magába zárta,
valóság indul
rám kapaszkodva
december hótalan havába.

Morcos, vénséges agg
- mondják - lelked a fagy,
én mégis szépnek látlak,
istállót te adtál,
terhét cipelő szülő anyámnak.

Tán kíváncsi voltál magad is
arra a kilencedik éjre.
amikor áldás születik
rég volt szerelmes kéjre..

Jöttem, mint síró balzsam
anyám öléből kúszva,
nem sejtve azt
élet-zsinórom
hány telen lesz még húzva.

Vállamon liliom nem jelezte...
Vérem sem folyt kéken...
Hercegnő én utána lettem
szép-anyám ráncos vén szívében.

Istenem!... Az éjjel!
Angyalod kezében kötőtűt láttam,
s kócos tarka fonalat,
buzgón köti életem vásznát,
sző bele holdból sugarat

Sima-fordított csomós szemek...
Tarka-barka cérnák...
- Te mérted rám
lét-vásznam súlyát.
Széléből emeltem sáncát.
******************************

Isten Veled!

Születtél kínnal, fájdalommal,
sírtál, mégis vízre fektették
csecsemő csónakod,
az evezőt húzták előtted
bölcsek és nagyok.
Ígértek neked boldog holnapot .
S életed folyója vitt,
gyermek, ifjú lettél
sorsod evezője fordult a kezedben, 

s megtaláltál engem
egy csöndes kikötőben.

Emlékszem tél volt,
hajóink láncai összeakadtak ,
nem bántam - nem bántad,
fényes karikával díszítettük azt,
együtt húztuk tovább a dupla csónakot.

Hatalmas folyó
sok a mellékága
kértelek ne térj le.

Hol csak álltunk,
hol sodort az ár
vészesen előre.

Engem visszatartott
együtt megácsolt
négy kicsiny csónakunk.

Nem néztél hátra,
nem értem utánad,
nyúltak a láncszemek,
a fényes karika pattant,
húztad az eveződ
az árral haladva,
hiába húztalak
tartottalak vissza,
csónakod súlyát
karom már nem bírta,
s mögöttünk
négy csónakban vártak,
nem láttad,
te úsztattad csónakod a vízesés felé
és átadtad magad a
nagy zuhanásnak.

Csónakod széttört
vége a nagy útnak.

Állok némán
árván,
özvegyen,
könnyeim mögül
a múltat keresem,
építek jövőt
a jelent feledem,
akartad,
így legyen,

Evezz hát egyedül
égi tengereken
kísérjen áldásom

Isten legyen Veled !