Metamorfózis

Lassú járással, fáradtan járta körbe öreg lovát, amikor egy bebugyolált csomag-félét vett észre az egyik útmentén álló fa mögött. Előbb csak figyelte. Hosszasan, lélegzetét is visszafojtva, mert úgy vette észre az a valami szuszog. Közelebb érve, döbbenten vette szemügyre, ez az alak egy összetépázott női forma, sárral bemocskolva. Rongyaiból aligha derülhet ki, vajon ki lehet?
- Bocsánat, segíthetek?- halk, és szelíd hangot keresett mély, dörmögő hangjával nem szerette volna elriasztani az ismeretlent.
Hosszas csend után, egy - Nem tudom, - hagyta el az alak száját.
- Jöjjön velem, segíteni szeretnék. Nem hagyhatom itt, ha már utamba került annak oka van.
- Azt hiszem igaza van. Nem hiszek a véletlenekben.
Gondolkodásra nem sok idő maradt, az életösztön átvette a döntés szerepét. Fájdalmat tükröző léptekkel ült fel a kocsira.
Elindultak. Akkor nem is sejtették, milyen hosszú út következett.
A segítő közben azon gondolkodott hová is rejthetné el talált kincsét.
Volt egy kis birtoka egy kis házzal, ahová szinte csak ő járt. Arra vette hát az irányt, és ott elrendezte önként vállalt csomagjának sorsát.
Nem faggatta, beszélt az magától is, ha akart. Sebei a lelkében okozott fájdalmakról árulkodtak, szerencsétlennek, és menthetetlennek tűnt.
A vendég otthonosan berendezkedett a kis lakban. Keveset evett, nem vágyott semmire, csak a kocsisa társaságára.
Eleinte nem engedte magához közel a megmentőjét, csak az ajtón keresztül beszélgettek, mert csúnyának, piszkosnak érezte magát.
A férfi szavai, és a közeli forrás friss vize segített, hogy lemossa magáról azt a szennyet, amit érdemtelenül raktak rá.
Kezdett kinyílni, és lassan az ajtó is.
- Ünnep lesz, holnap nem tudok eljönni - szólt a férfi.
- Megértelek, ha tudsz annak mindig örülök, de nem követelhetem.
- Tudom, te nem tennél ilyet.
- Ha itt vagy szebb a világ, ha nem vagy, akkor, akkor van miért élnem. Várhatlak minden nap.
Várta is. Kitartó türelemmel, pedig előző életében utálta a várakozást. Most, hogy volt értelme, megtanulta ezt becsülni. Meg azt is, hogy a lélek szépsége milyen elragadó, felemelő, ha tiszteletet kap, ha szemérmesen beszélhet, hogy milyen az amikor könnyeit összegyűjti valaki, és azok gyönggyé válnak a másikban.
Ékesítették egymást, szemmel, szóval, ették a lélek gyümölcseit egymás kezéből.
A férfi is a csodákat élte át vele.
Visszatért ifjúi volta. Udvarolt, elhalmozott, izgult. Látott egy átváltozást, egy rút békából hercegnővé váló asszonyt, egy újjászülető sorsot.
Még lova is megfiatalodott, úgy kaptatott a hegyre is, mint egy fiatal csődör.
Ő meg szerelmes lett, de olyannyira, hogy ilyet még nem érzett. A nő illata, szavai egyre nagyobb rést nyitottak szívén, és finom hártyával vonták be lelkét. Egyszerűen rabja lett éjjel, csodálója nappal. Démoni erővel hatott rá a saját maga által alakított sors lendülete.
A nő is érezte azt a még meg nem élt káprázatot, amit szerető nyújtani tud. A csodálatot, az erő, a hit kerítésén keresztül megszerzett bódult állapotot, amikor az első gondolat mindig a másik felé kúszik akarva, akaratlanul.
Meddig mehet így? Mindketten maguknak tették fel a kérdést. A nő szabad volt, a férfi igában. Az ellentétek vonzástörvénye, a mégis közös hullámzások mágnesként vonzották egymás felé őket, mindig közelebb.
A szerelem fájdalmas gyötrődésekkel jár, a tiltott pedig maga lehet a lélek halála. A megmentő ezt érezte.
- Hogyan szeresselek? - szólt egyszer váratlanul.- Van - e jogom megkötni téged, ha nem tudom adni a legszebbet? Hogyan szeresselek, hiszen neked többre van szükséged. Neked élned kell, megfiatalodtál. Szabad vagy, és én látni szeretném a szárnyalásod. Érezd a boldogságot. Felettem telnek az évek, és megköt a talaj. Hogyan szeresselek, hogy ne roskadjak belé?
- Így szeress. - súgta a nő.-  Addig, amíg szükséged van rám. Gyere, és én itt vagyok. Én választottalak, én akartam maradni nálad.
Elmehettem volna már ezerszer, de nem teszem. Vissza kell adnom amit tőled kaptam. Addig adom, amíg te akarod. Saját döntésemben, így vagyok szabad.
Álltak, fogták egymás kezét, és összeborultak, mint két egymásba kapaszkodó fa.
A szavak szétomlottak a férfi lelkében, és ott a megnyugvás falat emelt a külvilág elől. Oszlani kezdett a kétely köde, és csillogni kezdett a remény puha, örök homokja, amire egykor együtt léptek.