A műhelyben

A kis Marilla, a kőből faragott kislány gyakran nézte vágyakozó szemmel az embereket. Mióta a Mester megalkotta naphosszat ült tágra nyílt szemekkel a műhely ablakában, és szíve mélyén egy nyugtalan érzés kalapált hónapok óta, egyre jobban vágyakozott közéjük. A nyitott ablakon behallatszott nevetésük, hol hangos, hol halkabb beszédük, sietős, vagy éppen lassú menésük közben. Látta mosolyukat, könnyeiket. Kis kémlelő ablaka alatt gyakran figyelte az éneküket is, és akkor fájt leginkább a szíve, hogy nem lehet közöttük.
- Mikor viszel magaddal Mester? - türelmetlenkedett egyre gyakrabban, amit alkotója nem nézett jó szemmel.
- Még nem állsz készen! Majd akkor indulhatsz, ha elég erős leszel, és elég okos, hogy felismerd ki a jó, ki a gonosz. Az emberek világában nem elég keménynek lenni! Még tanulnod kell. Vagy úgy szeretnél járni, mint Marilló? Sírva jött vissza, és könyörgött engedjem be, pedig tudta, hogy már csak akkor érintkezhetünk egymással amikor álmodik. Erősnek, bölcsnek kell lenned, már hamarosan eljön az idő. - morgott az öreg, és bezárta a kislány ajtaját.
Bent hallatszott a kulcs reccsenése a zárban, ami egy újabb hosszú éjszakát jelentett vággyal, és reménnyel telve.
Hosszú, de izgalmas napok következtek. Az alkotója naponta vonta be szebbnél szebb réteggel formás külsejét. Kora ellenére ügyes keze volt. Marilla szerette ezeket az alkalmakat, mert ilyenkor mindig mesélt neki.
- Ma nem mesélsz? - kérdezte egy reggel kíváncsian, és óvatosan, mert gondterheltnek látta a Mester arcát.
- Mesélek Marilla, ez lesz utolsó mesém. Tudod az emberek nagy örömmel fogadják gyermeküket. Így mesélt róla dédanyám aki éppen egy asszony szobájában volt egy gyermek születése után, akkor hallotta az anya énekét.
Marilla elhelyezkedett, fejét tenyerébe hajtva, tágra nyílt szemekkel figyelt.
- A mese így szól Marilla, figyelj!

Egy édesanya éneke.

Megjöttél hát édes szerelmes gyermekem,
kis koszmóból kivakart rózsaszín gőgicsém.
Ágyadnál sorra angyalok állnak, kezükben harang, és pohár.
Kilenc kis szárnyas pilinke - lény,
de  mi ez a fény?
Máris!.. áldozni hívnak, hogy vedd fel a kereszted.
Formás válladra pontosan illik én meg csak nézem, elvenném,
az angyalok ellökik kezem...
szertartás következik

első angyal: kis pipettát vesz elő a pohárba mártja szádba csöpögtet
fanyalogsz, ha tudnál tiltakoznál
kérdezem mi ez?
válaszol: - szeretet
második angyal: cselekszi ugyanezt
kérdésem ugyanez
válaszol: - öröm
harmadik angyal: sírástól ráncos homlokod simítja
suttogja: - békesség kísérjen végig
negyedik angyal: szád elé teszi aprócska áttetsző ujjait
halk szóval búgva utadon - türelem vezessen
ötödik angyal: üvegcse teteje csörren nyelvedre
- kedvesség cseppen
hatodik angyal: szíved fölé karcol egy árral
megáldalak téged a - jósággal
hetedik angyal: poharán címke a - hűség
magadhoz, atyádhoz, hazádhoz,
s nedvük a melleden fénylik
nyolcadik angyal: bársonyos kézzel fejedet tartja
pohárban fürdik a kiskanál
piroskás szádra méri a kortyot
- szelídség gyümölcse eltalál
kilencedik angyal: csak beszél tűrésre int
uralkodj magadon
míg pohárból kortynyit
arcodra hint.
Ezt kaptad mind, ajándék, kegyelem,
járj ezek szerint,
ha fáj, ha sírsz akkor is
cipeld csak válladon megáldott
keresztre vésett kincseid...

- Szép, és megható történet - mondta Marilla, és a mesében elmerülve leült az ágyra, majd elaludt.
Álmában mosolygott, a Mester pedig hívta az angyalokat akik elvégezték a szertartást rajta is.
Majd beoltották a földi fertőzések ellen.
Hét üvegcséből szívták össze az elegyet, és bőre alá adagolták a kevélység, a fösvénység, a bujaság, az irigység, a torkosság, a harag, a jóra való restség ellenszerét.
A mester meleg tekintetével még sokáig nézte.
- Készen állsz - mondta - holnap elindulhatsz...