Ne riassz...

Kedves Olvasóim!

Sok szépet kaptam Tőletek, és úgy érzem ennyivel tartozok. Nekem, az elszánt amatőrnek, példát mutatnak azok a nagyok, - kik vállalják önmaguk.
Döntöttem tehát.

Bemutatkozom.

Az áradó folyam-időben fa vagyok, - vegyes hajtásból, kitartásból növesztett erős ágakkal. Apámtól örökölt egyenes nyárfa-gerinc, anyámtól örökölt kemény-akác-sors utolsó sarja. Idecsöppentem...nem ingoványra,...vagy sziklás szirtre, hegyek közé, szabolcsi homokra vagyok kitalálva.
Ide, hol a tájat csodáló szemnek határ a csillagos ég, elsőnek láthatom a világra simuló keleti fényt, a nem mindig derűs hajnalt, akit néha én ébresztek, korán kelő lévén.
Ukrajna, és Erdély, mint vén hazánk nyaraló  gyermekei...itt vannak közel, már-már szem előtt.
Születtem. Ezzel megtörtem a neutronok szabálytól nyüzsgő rendjét, családi fészek csendjét. Nem burokban...de névvel, - bár fiúnak vártak -  ezt így tudom. Nevemet kapásból adta anyám, elásott drága kincsem.
Első asszonyi, Éva nevet kaptam a keresztségben az örökölt Paszternák után. Ki tudta volna előre mi is lesz ezután. Senki nem kérdezte akarok-e jönni. De vártak itt, és szerettek-szeretnek ma is, és szeretek közöttük lenni.
Nőttem, "nevekedtem", ahogy nagyanyám mondaná, öregnek ismertem...és lettem nagyapám első segédje az ő megsegítésére. Nagyanyám törékeny, apró asszony, egy örök remény. Tőle érzem az érzékeny lélek csimpaszkodását belém. A mesék, az ének varázsát, és a hitet ültette szívembe, mely boldog mosollyal ki is ült rám, a kapott betét mind kamatozik, nem maradt letétben.
Verseltem, daloltam, és hittem. Magamban, és az örök életben.
A betűk csendje elragadott gyakran, és mohó-bolondjuk lettem. A könyvek tartalmát ittam, néha kortalan olvastam, ha íróját szerettem.
Aztán utamat szegték...törések...egyenes szakaszok...árkok...magaslatok...csavargó csavarok, mint másoknak is, kereszteződések, melyek már nem is érdekesek, csak az, hogy élek...itt, és most.
Ülök az időszekéren, és visz előre. Nem hagy még el, sodor az ár, és én kapaszkodom belé. A kocsis sem idegen, és ameddig visz addig mesélek. Neki, és Neked.

Míg olvastok, szeretettel teszem.

               Paszternák Éva
 

                 Ne riassz...

Olcsó hajnal-fények dobják rám ruhámat,
nappalom priccsére ráhasal a bánat,
bogáncsos hajamból elfut már a festék,
monoton órákat ketyegnek az esték.

A föld-porond porában járva,
sütkérezem...
asszony-nő lényegem zsebreteszem,
teremtett világban eltörpült senki,
szavakat szoktam papírra vetni.

Nap-rivaldám fényes kozmoszában
ringatom őket,
dédelgetem mind a belém költözőket.

Ritka percek delén verseket faragok,
nem félek bukástól, költő én nem vagyok,
vagyok a szavaknak jogtalan őrlője,
szeretet-templomnak szerelmes papnője,
zsoltáraim zengnek más hasonló sorsnak,
keskenyre taposott úton vándorlóknak.

Lehetnék ösvény is, kút is ha szomjazol,
gyertya, ha vakságtól olykor botladozol,
kenyér, ha érzed éhségednek fájját,
satu, ha kívánod karom szorítását.

Utamra, ha tévedsz mezítelen gyere,
lépésed füvemen akkor lesz lágy zene,
talpadnak súlya is érintéssé nőhet,
ne riassz zajoddal harmatban fürdőket.