Születtél kínnal, fájdalommal,
sírtál, mégis vízre fektették
csecsemő csónakod,
az evezőt húzták előtted
bölcsek és nagyok.
Ígértek neked boldog holnapot .
S életed folyója vitt,
gyermek, ifjú lettél
sorsod evezője fordult a kezedben,
s megtaláltál engem
egy csöndes kikötőben.
Emlékszem tél volt,
hajóink láncai összeakadtak ,
nem bántam - nem bántad,
fényes karikával díszítettük azt,
együtt húztuk tovább a dupla csónakot.
Hatalmas folyó
sok a mellékága
kértelek ne térj le.
Hol csak álltunk,
hol sodort az ár
vészesen előre.
Engem visszatartott
együtt megácsolt
négy kicsiny csónakunk.
Nem néztél hátra,
nem értem utánad,
nyúltak a láncszemek,
a fényes karika pattant,
húztad az eveződ
az árral haladva,
hiába húztalak
tartottalak vissza,
csónakod súlyát
karom már nem bírta,
s mögöttünk
négy csónakban vártak,
nem láttad,
te úsztattad csónakod a vízesés felé
és átadtad magad a
nagy zuhanásnak.
Csónakod széttört
vége a nagy útnak.
Állok némán
árván,
özvegyen,
könnyeim mögül
a múltat keresem,
építek jövőt
a jelent feledem,
akartad,
így legyen,
Evezz hát egyedül
égi tengereken
kísérjen áldásom
Isten legyen Veled !
Nincsenek megjegyzések:
Új megjegyzések írására nincs lehetőség.