Új tavaszra várva

Egyre erősödik lépte a hajnalnak,
arcára mosolygó barázdát rajzolnak
a felhők mögött lakó napsugár tündérek,
nyomát söpörnénk a tegnapi télnek.
Ránk szórták vágyát halványkék békének.
Összerezzennek, zizzennek a cserjék,
a hajtások felől aggódik fejünk,
mit tegyünk értük, hogy ne legyen rontó
fagyot cibáló, otromba telünk?
Tán végre új tavaszt ünnepelhetünk.
Ez a sok bokor, mintha gyermek volna,
kiserdült rügyekkel termik vágyaik,
kis ágaikkal várják a szelet,
nyújtózkodnak fel, egyre közelebb
oda hol nem kötik röghöz álmaik.
S tudatlan fák nőnek fel föléjük,
elnyomják, vagy hűst ontanak köréjük,
de a metsző kés kerekre szabhat,
elejét veheti burjánzó gaznak,
új sorsot vághatunk, ítélkezhetünk,
életre hívunk, vagy bozontos kínra,
de valahogy mindig dönt majd a kezünk.