Ima és tavasz

Szemedben nem láthatom a fényt,
ami a múltunkból visszamaradt,
vörösen izzik a lenyugvó ég,
árkokat ásva a felhők alatt.

Bár a szél arcomra fújja
keservét minden rideg alkonyatnak,
nincs helye mégsem párás panasznak,
hagylak, nyugodj míg el nem szakad
sok emlékfoszlány, mint kopott damaszt.

Csak selyem, csak muszlin illene hozzánk
illatok közül fahéj és narancs,
fehér szárnyak, egy kis mennyország,
virágok, fák, ima és tavasz,
ringató folyó, csillogó vízzel
korsóban lágy ízű bor,
lehetnék párnád, lepedőd, dunnád...
Hittük majd így lesz valamikor

Csendemben minden nap itt figyelsz,
pillantásodban elveszek,
mérgelődöm, megmásítottad
a nekem tett szent ígéreted,
ha tudnád a súly, amit hagytál
milyen nehéz, milyen kemény,
s ha látnád hány csepp könny gurul el
míg megszületik egy költemény.

Hány furcsa év telt, nem is tudod,
neked megszűnt a tér és idő,
hány szív maradt itt parlagon,
mert ami rossz volt felejthető.
A kárvallott napok úgy zsugorodnak
ahogy a távolság közénk szaladt,
s kitölteni a rémült hiányt
magamnak újból alkottalak.

És olyan kellemes így az óra
csak várlak, várlak mint dolgozóra
vár a terített asztal fehérben,
megrakva sülttel, süteménnyel
és rózsa gyúl sápadt arcodon,
narancs illat száll és fahéj...
Megfogod kezem, ha megérkezel
s viszel oda hol örök az éj.