Transzfúzió

Ha összeadhatnám perceim
hány óra sivársága várna,
mikor csendem süket tercein
múlattam időm, hogy valami lárma
felzaklassa alvó szívem.
Mint olaj csorogjak szunnyadó lángra.
Semmiből zendül újra és újra egy hang,
komolyan, mélyen búg fel ott,
hol tornyokként óvnak hallgatag
sivatag sárga, terméketlen
repedésektől bús falak.
A hang messziről ismerős,
szívemnek dobogni kéne érte,
de nem gyorsul fel hallatán
ereimben a dobverése,
ugyanaz a lassú ütem
keringeti a létemet,
csendesen folyatja körbe-körbe
erek gátja közt véremet.
S eljut bár gyomorba, agyba, kézbe,
tüdőbe, torokba s jelezni kéne
de mozdulatlan hever az érzés,
szomjan halt lelkem üregébe.

Ölelhet hajnal, s futhat az éj
fölém, mint hatalmas bűvös tenyér,
kínálhat álmot édeset.
Falaimról rám visszatekint
múltamból sok száz rém eset.
Ma egymagamra számítok
emberek ellen kik vámpírok,
s véremet e ritka lét szívni kezdik,
mint folyót a rét,
mert sejteket továbbítok,
tárgyiasult társuk vagyok,
csak gépezet, mi nem egyéb,
mint vérátömlesztő készülék.