Kételyek

Szavak nélkül a tettek beszélnek,
ordítanak, üvöltik értsem,
valami közben itt belül
suttogva neszez: ez nem lehet
mégsem.
Elterelem, de visszatérnek
a kételyek eszelős nyomai,
s forradalmat esküsznek közénk
a nem tettek gyűjtött kövei.
Hullanak rám, s fájnak,
megkékül tőle az idő
majd rohad, békétlen szagos
levegő kering,
értetlen kúszik elő a nap.
A várakozás gyilkos tőre
kiontja órák édes vérét,
s fürdik a csend e vérben
leáztatná a keserű kékjét,
s kitakarná a csevegő
beteggé vált néhai rétjét.
Ebbe a csendbe fordulok
egyszínű, vörös, de enyém e csend,
nem tagadom meg, csak nem értem
a selyem rétből miért lett hegy?