Kép a homlokon

Simuljon szívedre áldott csend
Ha egyszer fehér lepelbe öltözöm,
csak ez a földi lét tűnik,
de érzed majd, ha ott leszek,
s álmaid magvait megöntözöm.
Ne szóljon hangos gramofon
lelkednek virágos asztalán,
csak csend legyen,
szép sima csend
besurranhassak szíved falán.
Hallani fogsz. A dobogás
kattogó jele én leszek,
s ereidben a piros színt
belőlem el, messze viszed.
Látsz majd engem éppen úgy,
ahogy egykor melléd guggolva
megcsókoltam a homlokod
kezem nyakad köré fonva.
Ez a kép maradjon élő
ne az utolsó évek zaja,
mikor ropogva reccsent a szó
s előtört csontjaim bús robaja.
Bocsásd meg, ha panasz szállt számról
ez szegélyezte utadat,
bennem meg nőtt a félelem:
elveszted velem magadat.