Ébredésem

Csalódtam ismét, mint kisgyerek
csalódik bájosan szelíd ünnep után,
mert mást kapott, mint remélni mert,
csalódásom, mint fodros hab folyik,
vagy tintafolt fehér cédulán.

Ki él úgyis elszenvedi a valóság
álca mögötti énjét, kegyetlen arcát
megmutatta, s tűrtem kezemmel
megtapasztva a félig kész vályog falakat,
de fecskefészkek távlatából
látom a ház mily ingatag.

Bennem a kifosztott szoba tiszta
lélegzet töri a csendet el,
repül a sóhaj, plafonig ér,
visszacsapódik és lehelet-gyengén
olvad, mint a hópehely.

Ígérem többé nem kopog cipőm
fényes utad kockakövén,
kinek lába homokhoz szokott,
csámpázzon buckás föld-dűnén,
hol ősei halálba meneteltek,
s hol nagyszülője csoszogott
nevetve a szél dühén,
míg nyoma elhalványodott.