Áthangolva

Kár, kár. A szél viszi dalom,
rigó voltam. A torkomon olló.
Madarak között mi most lehetek
száraz ágra ült, fekete holló.
Dalolok mégis, kár, ha nem,
dalomban sok a hiába már,
kár, kár rekedt a hangom,
keserves, mint az aszályos nyár.
Lelkemre gyászruhát
te magad szőttél, csak nézted
hogy hullanak színeim szerte,
s ellep a rút, fekete kín,
fénylő hangomat ollód átszelte.
Tollam és énekem egyszerre fogyott,
csupasz a test, csupasz a táj,
fa hegyén ülök, dalom is szegény,
vidám fütty helyett, unalmas: kár.
Kár a madárnak elcsipdelt morzsa,
hozzászokik és mindig azt kér,
dohos darától, elázott magtól
ízesebb mindig a fehér kenyér.
Hollód hangját nem viszi drót,
kár, kár csak a szél hordja,
alakját nem írja körül műhold,
csak tinta kék egünk sárgálló Holdja.