Anyámhoz

Gyűrött, kék lepedő fenn az ég, aranyos mintáját belepte a por,
ami vastagon száll fel minden nap lelkemből.
Fáj, ha arra a sáros útra gondolok ami elvitt mellőlem. Huszonegy éve.
Az eső verte fel szívemre azt a fekete port, azon a keserű napon.
Esett, esett. Már elköszönni készült a haldokló augusztus, de
összeszedve minden erejét, eres lábain elvitt magával könyörtelenül
még az ártatlan időt is megtagadva tőlünk, amiben együtt lehettünk.
Egy utolsó mosolyt sem hagyhattál rám, nem csoda hát, ha még
mindig magamon viselem szomorú szemednek csendességét.
Csak a szelíd, megfásult, tehetetlen, szürke belenyugvást rakhattam el zsebre.
Ezt is tőled tanultam, mint mindent, amit anya adhat át észrevétlenül tanulatlan gyermekének.
Viszlek ma is tovább magamban, mint nyakláncra fűzött fénylő medált,
mint drága ritkaságot, mint egy színes tetoválást, mint édes,
itt maradt kézcsókjaimat, mint barna jegyeidet a testemen,
mint nem szűnő sós könnyeimet.
Észreveszlek árulkodó kézlejtéseimben, elszólásaimban, az arcomra ült árkokon,
és mert örök emlékezetemben virulsz ma is, ahol mindig ragyogón szép vagy.
Nem halványulsz. Láttalak álmomban és végre beszéltél hozzám.
Hívtál közelebb, melegedjem meg kályhádnál. Ezt kínáltad mindig.
Jó anyameleget készítettél, tömjént raktál a tűzre, hogy illatozó füsttel rajzolj körém
burkot és őrzöl vele rendületlen elszántsággal ma is.
Tudom nem elhagytál, csak még pihensz. Hosszú volt az út.