Kirohanás

Szerettél-e nem tudom,
arcod rezzenéstelen.
Szép ruhádon folt leszek,
makacs, mint egy intelem.
Gyűlölnél bár, ezt akarom,
csak végre valamit érezz,
száguldj át a szívemen,
lassú közönyöd mérgez!

Sok kóbor gondolat kering,
sok ábránd rogyik térdre,
sóhaj száll kéken az egekig
a felhők sűrűjébe.
A keleti szél tán elviszi
s fejed felett összegyűl,
fekete eső koppan rád:
miattad vagyok egyedül.

Vad riad bennem, lába remeg,
futna vissza, ha tudna
s elbújna a világ elől,
de merev, akár a hulla.
Fázik nyáron is, lelkében
alszik a tűz. Eltapostad.
Zokog a Nap felkeltében,
ő látta mikor meggyújtottad.

Hallgat az idő, nyelve béna,
hiába kongott vészharang,
mélyen aludtál valahol
hatalmas lombú fák alatt.
Lassan vittek el lábaid
de minden lépésed nyomot hagyott
mögüled a lehajló fű,
ha utánad értem arcul csapott.

Feladtam a követésed,
csalódásaim kiraboltak,
s már nem volt mit megtartanom
üresen kopogott minden holnap.
Te mentél vitted sorsodat,
szívedben másnak kellett hely,
filléres földi örömök
csaltak a lelkiektől el.

Füledbe döngicsélt egy isten
csörgése szebb lett minden szónál,
e versenyben esélyem sincsen
álltam az első buktatónál.
Hagytam győzni, erőm kicsiny,
mint harmatban remegő pókfonál,
sarokban állva néztem el,
ahogy a szíved átkomponál.

S lettem egy emlék, szürkeség
mit cipeltél magadban éveken,
megfutamodva hagytad még
egyensúlyozzak késeken.
Billegett, szédült e sötét mély,
az éjszakák vontak rá lepelt
fülembe jajgatott a kín,
hajnalom így szülte a reggelt.

Elmúlt ez is és mire kelek
már megszületnek a reggelek,
színes ruhába öltöztetem
és mindet megkülönböztetem.
Egyik friss, a másik lassú
volt közöttük beteg is,
osztoznom, ha kell majd rajtuk
eltelhetnek még hetek is.

Vérszegény vágyaim elmosódtak
a tükrön, mely rám tekint,
mindened lám nem lehettem
csak póttag, és kezed ma rám legyint.
Gyenge vagy, félsz mint kisgyerek
ha ismeretlenbe téved,
sablonok visznek utadon.
Csak erre van szükséged.