Kihunyt csillagok

Hajnalonta friss madárdal repül
hasítani a fekete eget,
harmat csillog magára hagyottan
megnedvesítve a kiszáradt leget.
Nap tüzétől repednek a felhők
kék palástról gőzöl a meleg,
asszonyt látok málhával rakottan
társ híján maga, magával cseveg.

Kit anya szült mind cipel valamit,
se jobbra, se balra nincs csak egyenest,
dalolva, nyögve bele a világba
magának vet, arat kenyeret.
Karja régen öleléshez szokott
finom volt meleg. Az élet harács,
sok szilaj munkáért izmokat kapott,
kemény kenyér mi, volt fonott kalács.

Sors ez, kényszerű, szabad élet,
elcserélné tán teltebbre, jobbra?
Kinek mi jut azt elvenni szépen
útravalóul a leghosszabb útra!
Sem közel sem távol nem ragyog csillag
mi jósolna mást, szeme hiába les,
kutat a nő lelke mély kútjában
sehol egy béka, ki királya lesz.

Gyáva bogarak futnak előle,
tagadás hálóját fonják a pókok,
a nincsek, a nemek sűrűre szőve
behálózzák, mint régen a csókok.
Mire felnéz már sűrű a lég,
jönnek a napok, mint komor papok,
palástjukon dísz olcsó csalódás,
s temetni kezdik a holnapot.