Zöld sziget

Szomorúan állnak a fák
karjuk az égre kérőn remeg,
viszi az ősz kérlelhetetlen
védenceit, a falevelet.

Eddig bízta rájuk a sors
a sok apró nebulót,
szállnak élvezve szabadságuk,
majd eltűnnek a szabadulók.

Magamba nézek, de jó nekem,
csügghetek rajtad időtlenül,
hozzád tapadt az életem,
tartasz, néha erőtlenül.

Nincs távolság, nincs idő
mi elszakítaná e kapcsot,
átszitálod az életem,
elfogadom, mint jó parancsot.

Angyalok táplálnak így hús-vér
halandó, légző anyagot,
elveszem tőled, s ízlelem
a mindennapi adagot.

Ha mennék, mint a falevelek
ne eressz, szoríts, győzd le a szelet
mi bennem támad fel konokul,
mondd azt: élni szélben is lehet.

Csak meleg, puha takaró legyen
egy zöld szigeten, s agyő hideg,
a világ szebb lesz odasimulva,
megszégyenül a sötét, rideg.