megértettem, itt helyem,
középen állva célba talált
a felejtés, mint veszedelem.
Talán a szél fújta ki arcom
a szemekből, melyek láttak
valamikor, most elpártoltak,
találva tarkább ideákat.
Az eső csorogva elnyújtja magát
a sima ablaküvegen,
így csorog végig bennem a semmi:
kit ismertem mind idegen?
Egy utat jártunk, csak elmaradtam,
lépni lassabban tudok,
őzike voltam, fürgén szökő,
lettem búsuló túzok.
Emlékeimet mélyre ásom
őrzöm, mint gazdag a kincset,
ki semmitől lett ne színesítse
visszanézve a nincset.
Még magamért sem éltem semmit,
másokért, hogy is tehettem volna,
annyit érek, mint festett falon
lejárt kakukkos óra.
Ki segített a semmibe érnem
a szívéből is kiporoljon,
nem akarom, hogy szánalomból
lényem egy részt bitoroljon!
A szeretet nem szánalom...soha nem válhat azzá, nem éreztetheti azt...lényed a szeretettől ne féljen, és engedje szeretni mások által félelem nélkül, megbánás nélkül, felszabadultan, hittel abban, hogy őszintén szerethető (vagy)....
VálaszTörlés