Árnyék a fény fölött

Kinőttem egy szűk világot,
édes, virágos gyermekkorom,
s egy tágasabbra vágytam,
növekedtem, mint füves pusztán
szélhordta homokból hegyorom.
Mohón szabadságot vártam,
hittem felnőttnek lenni jó,
s e szakadék főlé bizton állva
ringatóztam, mint hintaló.
Elfeledtem, nincs is szárnyam,
ha rám nőne úgyis letörne még
földhöz ragaszt emberi létem.
Ne repüljön ki zuhanni fél.
Szállani mindig felfelé érdem
kísérő, bújtató felleg kékben,
lefelé csak nézni jó,
az emberek lent apró hangyák
módjára mérik útjuk hosszát
e zöld labdányi földgolyón.

Ha fent lennék, s mert szárnyam csökött
senki a földről nem keresne,
nem gyűlölne, nem szeretne,
lennék, mint árnyék a fény fölött.
Vénülésem is megrekedne,
élnék tejfehér levegőn,
az nyugtatná fájó testem,
mint lázast a vizes lepedő.