Suttogva, üvöltve

Csendben meghúzódtak párnám melegében,
sokáig vártam amíg előbújtak,
takarták, óvták szendergő tollak,
a szebbeket fogtam, kebelembe dugtam,
magammal vittem nem bízva senkire.

Lehetne most suttogva, üvöltve
másikat csenni párnám mögül,
s fejembe csukva várni a reggelt
életre gyúrni. Tán ma sikerül?
Meghalt egy, majd megint egy másik,
volt amelyik ketté törött,
halomba rakva feltornyosultak
fejem formálta párnám mögött.

Válogatni sem volt időm bennük,
egyik is, másik is halvány, halott,
csak töredékes, ami belőlük
a sors kosarában megmaradott.

Pedig hittem az álmok éledését
langyosan üres órák után,
lámpási lesznek tétova útnak,
áttörve fejem tojás falán,
s apróra zúzott törmelék felett
színessé válva körébem ülnek,
kiválasztódva ívbe tömörülnek,
életem felhős sikátorán.

Hittem: a sok rágondolástól
megerősödnek, s mályvaszín
elevenségben vezetnek tova,
mint vonatot visz a fekete sín.