Átlépve a lehetetlent

Fejem csüggedő markomban tartom,
így ültem mindig régen is,
vártam hogy nyíljon végre az ajtóm,
reccsenjen rám a néma kilincs.
Ha átléphetnéd a lehetetlent
és várakoznál rám odakint,
hogy megmagyarázd az érthetetlent
elvarrnál minden itt hagyott kínt.
Az ajtófél úgy fog vigyázzba állni
mint őr, ha régi rab szabadul,
s a vidáman pattanó öreg bilincs
felfénylik csalfán, ravaszul.
Mikor jönnél, meleg déli fénnyel
a megdermedt levegőt átcserélve
gőz árnya játszana leleménnyel,
szaladnék eléd, tapogatnálak,
vacsorád sürgetve vinném a tálat,
barátkoznék az eseménnyel.
S eres kezedben szelíd késsel
lágy mozdulattal a húsba vágnál.
megízesítve első falatod
kenyérre rakva engem kínálnál.
Szemeink egy ponton összenéznének,
játszani kezdenénk farkasszemet
és inged alá melegség téved,
megsimítanám deres fejed.
Magaddal vinnél mediterránba,
párolgó tengerek fölé hűsnek,
onnan meg feljebb és feljebb az égre
dermedten néző kövek közé
parázslón piruló tűznek...
Leérve nedves ajkaink rágva
elsimogatnánk lépteinket,
új ruhát adva a régi vágyra
kijavíthatnánk tévedéseinket.