Az ajtót

Ajtót, én a szolga
sokaknak nyitottam,
nyikorgott a zár,
éjjel olajoztam,
kitárt ajtóm mögött
mint kőszobor várok
sasokra, verébre,
hozzám érjen szárnyuk.

Van, hogy meglepnek,
van, hogy elkerülnek,
hullik morzsa, kása
másoktól temérdek.
Nincs felettem ernyő,
az én étkem ázik,
olyan, mint a méreg,
keserűvé válik.

Megromlott eledel
megfekszi a gyomrot,
terheli a lelket
okozva sok gondot,
orvosságot rája
nincs módomban adni,
egyetlen írja,
el kell engem hagyni.

Pedig mikor szálltak
madaraim erre,
a harangvirágnak
muzsikált a kelyhe.
Az ablak előtt álló
nyírfák duruzsoltak,
szél jósolta vélük
virágzik a holnap.

Szóltam a suhogó
hulló leveleknek,
terítsünk szőnyeget
vándor idegennek.
Az idő elkopott,
elvásott a szőnyeg,
előlem a napok
szürkén menekülnek.

Étellel nem tudok
senkit megkínálni,
emlék-italom is
éppen egy pohárnyi.
Bódítom fejem,
kortyonként megiszom,
íze keserűjén
ugrál a szemizom.

Ajtómat hiába
tárom ki sarokra,
ki lenne kíváncsi
árva sóhajokra,
szomját, éhét nálam
ne enyhítse senki,
még tükröm is görbe,
a vakság körül lengi.