érzékeny anyag
és megtörettem
emberek által,
kiégtem,
mint kemence lángban
kiég a formás, míves agyag.
Senkihez vissza nem sírom magam,
kezdem már szeretni magányomat,
a feledés kő, kemény kavics,
útjaimra szelíden szórva
beborítom a lábnyomomat.
S a gödörré növekvő űrre majd
emelek belőlük halmokat,
alájuk rakva lenyugtatom
a fel-fellélegző hangokat.
Egyetértek az elkerülőkkel,
járnak az utca túl oldalán,
itt hűvös van, túl sok az árnyék,
amott a nap fénylőn vidám.
Ragaszkodom a magaméhoz
akár cipőhöz ragad a talp,
s elfogadom, ha beárnyékoz
egy másik, egy derűs, nevető arc.
Őszinte fehérség lakik nálam,
színesre kár lenne festeni,
ember vagyok, versem így kezdtem,
de nem tudok füllenteni.
de nem tudok füllenteni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése